…nem képes gyermeket hordani, hiába bizonygatták az orvosok, hogy semmiféle rendellenességet nem találnak nála, minden vizsgálati eredménye kifogástalan.
– És mi lett ennek a vége? – kérdezte halkan Katalin.
– Elváltak. Nyolc év házasság után külön utakra mentek. Nórát nagyon megviselte a szakítás. Balázs viszont szinte azonnal újranősült. Nem telt bele sok idő, és megszületett a kisfia. El tudja képzelni? Amikor a lányom ezt megtudta, teljesen összetört. Meg volt győződve róla, hogy vele van a baj, hogy ő alkalmatlan az anyaságra, még akkor is, ha az orvosok soha nem találtak nála semmi kórosat.
– De később mégis lett gyereke, nem? – Katalin látta, mennyire felkavarták Ilonát az emlékek.
– Férjhez nem ment újra – rázta meg a fejét az asszony. – Minden másként alakult.
Nóra akkor megfogadta, hogy többé nem köti össze az életét senkivel. Úgy gondolta, nincs értelme újabb férfit hitegetni, ha egyszer nem tud neki gyermeket adni – legalábbis ezt hitte magáról.
– De hát végül mégiscsak édesanya lett… Akkor mégis volt valaki az életében? – firtatta Katalin óvatosan.
– Igen, hála az égnek, megszületett a kislánya. Csakhogy a gyermek apja, Emese édesapja, nős ember. Eszében sincs elhagyni a családját. A kislányt a saját nevére sem vette, ami érthető a helyzetében. Anyagilag támogatja őket, erre nem panaszkodhatok. De ennél több nincs köztük. És azt hiszem, Nóra ezt mélyen magában hordozza.
– Az a fontos, hogy a gyerek egészséges és szeretetben nő fel – próbálta biztatni Katalin. – A többi majd idővel rendeződik. Lehet, hogy a lánya még rátalál a saját boldogságára. Ezek szerint szó sem volt meddőségről?
– Úgy tűnik, nem. Egyszerűen Balázzsal nem illettek össze. Talán testileg, talán lelkileg – ki tudja? Olvastam is később, hogy előfordul ilyesmi: két ember külön-külön egészséges, mégsem születik közös gyermekük.
Néhány másodpercig csend telepedett rájuk. Mindketten a saját gondolataikba merültek.
Aztán Ilona arca felderült.
– Jaj, Katalin, megmutatom a fényképeket! Készítettem jó párat, amikor náluk voltam látogatóban. Még papírképeim is vannak, tudja, én maradi vagyok, szeretem kézbe venni a fotókat.
– Szívesen megnézem – mosolyodott el Katalin.
A színes felvételeken egy tündéri, nagy kék szemű kislány nézett vissza rá. Hol egyedül pózolt, hol az édesanyja ölelte magához. A képekből áradt a derű. Katalin azt is észrevette, hogy mind Nóra, mind Emese feltűnően hasonlít Ilonára.
– Nézze, ezen rajta van Emese apukája is. Ritka pillanat, hogy mindhárman együtt szerepelnek.
Katalin átvette a fotót. A képen egy férfi és egy nő kézen fogva álltak a kislány mellett, mindhárman nevetve, gondtalannak tűnve.
Abban a pillanatban mintha valami szétrobbant volna benne. A gyomra összeszorult, a látása elhomályosult, fülében éles csengés támadt. Olyan volt, mintha távoli harangok kondultak volna meg, gyászindulót zengve az ő addigi, boldognak hitt életének.
A férfi a képen Gábor volt. A férje. Márk édesapja. Az a férfi, akiben feltétel nélkül megbízott.
Katalin mély levegőt vett, majd még egyet. Igyekezett úrrá lenni a remegésen. Szíve lassan visszatért a rendes ütemhez, a fülzúgás is enyhült. Közben hallotta, hogy Ilona tovább beszél, mit sem sejtve arról, mi zajlik benne.
Pár perc múlva az idős asszony aggódva ránézett.
– Katalin, jól van? Olyan sápadtnak tűnik. Talán fülledt itt a levegő? Van nálam szívgyógyszer, meg vérnyomáscsökkentő is. Szokott szedni valamit?
– Nem, köszönöm, már jobban vagyok – felelte halkan.
– Szóval egy szakmai konferencián találkoztak – folytatta Ilona. – Nóra az egyetemen tanít, és Gábor is hasonló területen dolgozik. Ott ismerkedtek meg, beszélgetni kezdtek. Bár a lányom eleinte tiltakozott. Nem az ő világa házas férfival kapcsolatba bonyolódni.
– Igazán tisztességes nevelést kapott – mondta Katalin alig hallhatóan.
– Igen… talán túlságosan is elvhű – sóhajtott Ilona, és tekintetében különös árnyék suhant át.