Amint végre lehuppant az ülésre, és kifújta magát, elégedetten állapította meg: sikerült, elérte a vonatot.
A szemközti fekhelyen egy hatvan év körüli, barátságos tekintetű hölgy foglalt helyet. Megértően mosolygott Katalinra, majd udvariasan köszönt.
— Na, most már megnyugodhat — jegyezte meg kedves hangon. — Van ideje levegőt venni.
— Hát, jól kifulladtam! — legyezte magát Katalin az útra vásárolt keresztrejtvényes újsággal. — Azt hittem, lekésem.
— A fiatalok mindig rohannak valahová — csóválta fejét tréfásan az asszony. — És mégis örökké időszűkében vannak. Egyébként Ilona vagyok.
— Katalin. Örülök a találkozásnak!
Miután kényelmesebb ruhába bújt — egy könnyű szabadidőszettbe —, elhelyezkedett, és igyekezett ráhangolódni a hosszú útra. Valójában szerette az utazást, még ha az némi kényelmetlenséggel járt is.
— És mondja csak, Katalin, hazafelé tart vagy látogatóba? — érdeklődött Ilona.
— Vendégségbe megyek. Egy régi barátnőmhöz. Rég nem találkoztunk, és most a lánya esküvőjére is hivatalos vagyok.
— Én épp ellenkezőleg, már hazafelé tartok. A lányomnál voltam néhány napot.
Ilona szemmel láthatóan szeretett beszélgetni. Szívesen mesélt a családjáról, mintha régi ismerősök volnának.
— Tudja, nagy szerencsém volt a férjemmel. László egyszerű ember, de aranyszívű. Gondoskodó, figyelmes. Már előre látom, ahogy ott toporog majd a peronon, kezében a kabátommal, nehogy megfázzam.
Katalin felnevetett.
— Ebben a hőségben?
— És ha mégis hűvösnek érezném? — vont vállat Ilona derűsen. — Nem haragszom érte. Jólesik, hogy ennyi év után is félti az egészségemet. Hosszú évtizedeket leélni valaki mellett szeretetben — hát nem ez az igazi ajándék? Tavaly ünnepeltük a rubinlakodalmunkat.
— Szívből gratulálok! — mondta Katalin őszintén. — Szép teljesítmény. Mi Gáborral még csak húsz éve vagyunk házasok, de nem panaszkodhatom. Rendkívüli ember.
— Gyermekeik is vannak?
— Egy fiunk van, Márk. Idén vették fel az egyetemre. Pilóta szeretne lenni — tette hozzá büszkén.
— Nálunk ketten vannak: egy fiú és egy lány. És már négy unokával is megajándékoztak bennünket. Igazán gazdagok vagyunk — mosolygott Ilona. — A fiam, András, a közelben él a családjával. Kiváló menyem van, három gyönyörű gyermekkel. A lányom, Nóra viszont az érettségi után az önök városába ment tanulni, és végül ott maradt.
— És neki is van családja? — kérdezte Katalin udvarias érdeklődéssel.
Őszintén szólva nem különösebben kötötték le az idegenek történetei. Nem volt híve annak, hogy ismeretlenek magánéletében mélyedjen el. De egy hosszú vonatúton az ember vagy mesél, vagy hallgat — más elfoglaltság alig akad.
— Van egy kislánya — válaszolta Ilona büszkén. — Emese már hét éves.
— Ritka, szép név. Valakiről kapta?
— A dédnagymamám neve volt. Emese. Száz éven túl élt. Emlékszem rá: szigorú asszony volt, de rendkívül bölcs.
Egy pillanatra elérzékenyült, majd folytatta:
— Nórának sokáig nem adatott meg a gyermekáldás. Már-már lemondtunk róla. Harminc felett jött világra Emese, igazi csodaként. El sem hittük, hogy ilyen boldogság érhet bennünket.
— Egészségügyi probléma állt a háttérben? — kérdezte Katalin, akit most már valóban érdekelt a történet.
— Ma sem tudom pontosan. Nóra tizenkilenc évesen ment férjhez. Én korainak tartottam, de a férje, Balázs, rendes ember volt. Tíz évvel idősebb nála, komoly, megbízható, nem ivott, nem dohányzott. Saját lakása is volt, örökség a szüleitől. Csak éppen a gyermek nem érkezett.
Orvostól orvosig jártak, különféle kezeléseket próbáltak, mégsem történt változás. Egy idő után Balázsban megfogant a gondolat, hogy mindenért a lányom a felelős. Azt hajtogatta, hogy Nóra képtelen anyává válni, hiába mondták az orvosok, hogy nincs kimutatható oka a meddőségnek. És innen kezdődtek az igazi nehézségek.