— Azt hiszem, el fogok késni. Itt minden áll, egy tapodtat sem haladunk! Már korábban kellett volna elindulnom — sóhajtott Katalin a telefonba, miközben a taxiban ült, és Gábort hívta.
A férje valójában nem tudott volna segíteni a helyzeten, mégis jólesett neki hallani a hangját. Mintha attól, hogy megszólal a vonal túlsó végén, valamelyest csillapodna benne a feszültség.
— Ne idegeskedj, biztosan odaérsz. Felesleges előre pánikolni, pláne elkeseredni — válaszolta Gábor a rá jellemző higgadtsággal. — Bőven van még időd.
— Csak érjek oda időben! Tudod jól, Erika soha nem bocsátaná meg, ha elkésnék a lánya esküvőjéről.
Katalin reménykedve kémlelte a zsúfolt utcát, hátha meglát valami biztató jelet a hömpölygő autók között.
— Ne aggódjon, hölgyem, odaérünk — szólt hátra a taxis nyugodtan. — Ezen a szakaszon mindig torlódás van, de utána már jobban lehet haladni.
— Legyen igaza. A vonat nem fog megvárni — felelte, majd újra a telefonba szólt. — Gábor, a sofőr azt mondja, időben kiérünk. Bízom benne.
— Na látod! Most már nyugodj meg, és inkább gondolj arra, hogy hamarosan találkozol a régi barátnőddel. Megcsókollak, te kis aggódó. Jó utat! — búcsúzott a férje olyan melegséggel a hangjában, hogy Katalin szíve azonnal könnyebb lett.
Alig hagyta el a várost, máris hiányzott neki Gábor. Milyen szerencsés asszony ő! Ritka az ilyen figyelmes, családszerető férj, neki pedig jutott belőle. Gábor nemcsak őt szerette odaadóan, hanem a fiukat, Márkot is rajongásig imádta. Igazi otthonülő, családközpontú ember volt. Néha Katalin szinte félt ettől a nagy boldogságtól — attól, hogy egyszer csak valami megtöri azt a békét, amelyben nap mint nap él. Ezzel a gondolattal feküdt le esténként, és ezzel ébredt, mintha attól tartana, hogy a túl nagy öröm illékony.
Most Erika lányának menyegzőjére utazott egy közeli városba. Eredetileg csupán három napot tervezett ott tölteni, noha a barátnője egész hétre marasztalta.
— Mi az, hogy csak beugrasz és már fordulsz is vissza? A lagzi körüli forgatagban még beszélgetni sem lesz időnk. Tíz éve nem láttuk egymást! Mit sietsz haza? Attól félsz, hogy valaki elcsábítja a Gáborodat? — ugratta Erika a telefonban.
— Igen, attól — nevetett Katalin, bár volt igazság a tréfában. — És nem is titkolom. Ráadásul a munkahelyemről sem engedtek el hosszabb időre, csak egy napot kaptam. Így hétvégén ott leszek nálatok, hétfőn ebéd után pedig indulok vissza. Kedden már dolgoznom kell.
Valójában ő maga sem vágyott hosszabb távollétre. Mi van, ha a férje túlságosan is megszokja a csendet nélküle? Nem akarta, hogy hozzászokjon az egyedülléthez. Ráadásul Gábor és Márk mellett érezte magát igazán biztonságban; bárhol járt, mindig hazahúzta a szíve.
A fia már felnőtt, megvoltak a maga programjai, nélküle is boldogult volna pár napig. Gábor pedig nem értette, miért akar ilyen gyorsan visszatérni.
— Nem kellene ennyire rohannod, Kati? Maradj inkább egy hetet. Ha miattam sietsz, igazán nem szükséges — mondta a férfi indulás előtt.
— Nincs szó ilyesmiről. Három napra készültem, és az bőven elég. Különben is, a munkahelyemen utána csak halmozódnának a teendők — tért ki a válasz elől.
Végre feltűnt a pályaudvar épülete. Katalin megkönnyebbülten sóhajtott fel. Időben ideértek, bár már csak néhány perc választotta el az indulástól.
— Most már csak fel kell érnem a vonatra! — mormolta, és úgy száguldott végig a peronon, akár egy versenyző a célegyenesben.
Csak akkor lassított, amikor lihegve felkapaszkodott a kupéba, maga után húzva a nászajándékokkal teli táskákat, és végre sikerült fellélegeznie.