…édesapám pedig a közúti igazgatóságnál dolgozik — fejezte be Lilla.
Márk szeme felcsillant.
— A mamádtól szemész? Nahát… akkor a nagymamámnak tényleg igaza volt! El sem hiszed! — és izgatottan mesélni kezdett a gyerekkori szemproblémáiról, meg arról a bizonyos fagylaltos esetről. Lilla tágra nyílt szemmel hallgatta, mintha minden szava egy kirakós új darabja lenne.
Amikor végzett, a lány hirtelen átölelte.
— Te voltál az? Az a kisfiú? Én akkor szerettem beléd először, amikor nekem adtad azt a fagyit. Anyu még nevetett is rajtam utána! Ez hihetetlen… Mintha valami mesébe csöppentünk volna. A nagymamád hogy érezhette ezt előre?
— Ő ilyen — mosolyodott el Márk. — Nekem ő a világ közepe. Bár… — tette hozzá zavartan — most már te is az vagy. Persze a nagyi mellett.
Lilla szülei meglepően barátságosan fogadták a fiút. A kezdeti feszültség gyorsan feloldódott, különösen amikor kiderült, hogy Márknak és Attilának mennyi közös témája akad. Mindketten a közlekedési ágazatban dolgoztak, ráadásul az autók iránti rajongásuk is összekötötte őket. Hamar belemerültek a szakmai történetekbe és régi élményekbe.
— Nos, mit szólsz, hozzám jössz feleségül? Úgy tűnik, átmentem a vizsgán a szüleidnél — tréfálkozott később Márk.
— Mintha lett volna esélyed nem elnyerni a tetszésüket! — nevetett Lilla. — Most már én is biztos vagyok benne, hogy te vagy az én gyerekkori hercegem. Igen, hozzád megyek. Talán egész eddigi életemben rád vártam.
Nem sokkal később elhatározták, hogy összehozzák a családokat, és bemutatják Lilla szüleit Ilonának. A nagymama örömmel fogadta a hírt. Sütött-főzött egész nap: illatos húsos batyuk és édes sütemények sorakoztak az asztalon. Ünneplő ruhát vett fel, és látható büszkeséggel várta a leendő rokonokat.
— Az édesapám hosszú évek óta ugyanott dolgozik a közúti igazgatóságnál, hűséges a hivatásához — mesélte Lilla büszkén.
Ilona egyszer csak Attilához fordult:
— Attila, ha jól értem, mi tulajdonképpen egy rendszeren belül dolgozunk. Én is a közlekedési területen voltam hosszú ideig. Emlékszik még a régi munkahelyi telefonszámára?
— A munkahelyire? Miért arra kíváncsi? Hiszen van mobilom is — csodálkozott Attila, de azért lediktálta a számot.
Ilona arca felderült.
— Gondoltam! Képzeljék csak el, a mi vezetékes számaink csupán az utolsó számjegyben tértek el! Éveken át kaptam félretárcsázott hívásokat, és önt keresték rajtam.
Kinga nevetve csatlakozott:
— Nálunk is előfordult fordítva! Egyszer még vissza is hívta Ilonát, hogy tisztázzák a keveredést.
Attila felcsillant szemmel bólogatott.
— Most már összeáll a kép! Egyszer valóban visszahívtam egy Ilona nevű hölgyet, és végül rengeteget segített nekem bizonyos adatokkal. Hát nem különös? Mintha a sors már akkor próbált volna összekötni bennünket. Erre inni kell!
Az évek teltek. Amikor Márk és Lilla a kristálylakodalmukat ünnepelték, három gyermekük már vidáman sürgött-forgott körülöttük. A zene halkult, a vendégek beszélgettek, Márk pedig felesége füléhez hajolt.
— Tudod, szinte egymás nyomában jártunk egész életünkben, csak nem vettük észre. Mintha ugyanazon az úton haladtunk volna párhuzamosan, amíg végre össze nem ért a két ösvény. Három gyerekünk van, mégis úgy érzem, mintha tegnap találkoztunk volna először. Valóban egymás másik felei vagyunk. Most már nem külön utakon járunk, hanem együtt, kéz a kézben. Jóban-rosszban, egészségben-betegségben — és ami a legfontosabb: mindörökké egymás mellett.