Márk igyekezett nem tudomást venni Réka kihívó tekintetéről, mégis újra és újra azon kapta magát, hogy a nagymamája szavai visszhangoznak a fejében. Vajon tényleg rá gondolt Ilona, amikor azt mondta, hogy a sorsa már úton van felé, és ugyanazokon az ösvényeken járnak? Lehet, hogy Réka az a nő, akivel úgyis találkoznia kellett? Tény, hogy a nő vonzó volt, és mindig akadt körülötte rajongó.
Csakhogy Márk bizalma már rég megingott. Bármit is mesélt Réka a fiatalkori botlásairól és az állítólagos érzelmeiről, ő többé nem tudott feltétel nélkül hinni neki. Időnként mégis elbizonytalanodott: mi van, ha a nő valóban megbánta, amit tett? Egyedül neveli a fiát, az évek talán átformálták, és ráébresztették arra, mit veszített. Talán nem kellene olyan kérlelhetetlenül elzárkóznia. Hiszen egykor őszintén szerette őt…
Néhány nappal később Márk hivatalosan is elfoglalta az új pozícióját. Több szakember tartozott hozzá, végre kibontakozhatott vezetőként. Lelkesedéssel vetette bele magát a feladatokba, és hamar kivívta a csapat megbecsülését. A légkör valóban támogató és összetartó volt, ahogyan azt előre ígérték.
Egyvalami árnyékolta csak be a mindennapjait: Réka rendre „véletlenül” az útjába került. Hol az étkezőben bukkant fel mellette, hol a kijáratnál várta munkaidő után. Márk eleinte udvariasan próbálta lerázni, de egy idő után elfogyott a türelme.
Egy este aztán úgy döntött, elkíséri Lillát hazáig. A lány régóta a csapat tagja volt, értette a dolgát, és mindig kiegyensúlyozottan viselkedett. Márk már korábban is észrevette magának, bár sosem keverte volna a munkát a magánélettel. Megszokta a függetlenséget, kényelmesen élt egyedül.
Amikor Réka meglátta őket együtt távozni, az arca egy pillanat alatt megkeményedett.
Márk viszont, miközben esténként Lillával sétált, észre sem vette, mikor kezdte másként nézni a lányt. Az őszintesége, a nyíltsága, a tiszta tekintete lassan, de biztosan utat talált hozzá. Az, hogy nap mint nap találkoztak, csak még inkább elmélyítette benne az érzéseket.
— Mondd csak, mikor hozod már el hozzánk azt a lányt? — kérdezte egy délután váratlanul Ilona.
— Nagyi, te ezt megint honnan tudod? — csóválta a fejét nevetve Márk.
— Ideje lenne elfogadnod, hogy a nagymamád nem mindennapi asszony — mosolygott sejtelmesen az idős hölgy.
Amikor Lilla először járt náluk, Ilona azonnal a szívébe zárta. Miután Márk kikísérte a lányt, és visszatért, a nagymamája izgatottan ölelte át.
— Végre! Már azt hittem, nem érem meg ezt a napot. Hiszen ti már találkoztatok régen is! Emlékszel, amikor a parkban sétáltunk, és egy kislány elejtette a fagylaltját? Keservesen sírt, te pedig szó nélkül odaadtad neki a sajátodat, amit én vettem neked. Akkor mondtam, hogy ő lesz a menyasszonyod, te meg megsértődtél rám.
— Ugyan már, nagyi, ezt most komolyan mondod? — nevetett fel hitetlenkedve Márk.
— Kérdezd csak meg tőle. Emlékezni fog arra a fiúra. És arra is, amikor tizennégy évesen romlani kezdett a szemed, és elmentünk a szemészhez. A doktornő lánya ott ült a rendelőben, és folyton téged figyelt. Zavarba is jöttél tőle. Ő volt az. Tudd meg, mivel foglalkozik az édesanyja — tette hozzá Ilona sokatmondóan.
Márknak azonban nem kellett kérdezősködnie. Néhány nappal később Lilla maga hozta szóba:
— Mit szólnál, ha a hétvégén átjönnél hozzánk? Szeretném, ha megismernéd a szüleimet — mondta kissé félénken. — Nem éppen a legmodernebb gondolkodásúak, de biztos vagyok benne, hogy kedvelni fognak. Anyukám szemészorvos, apukám pedig…