A személyzeti irodában egy csinos, harmincas évei végén járó nő ült a monitor előtt. Amikor Márk belépett, azonnal furcsa ismerősségérzés fogta el. Néhány másodpercig töprengett, majd megszólalt:
– Jó napot kívánok, állásinterjúra érkeztem. Itt vannak a papírjaim… Ne haragudjon, találkoztunk már valahol? Olyan ismerős az arca.
A nő alig pillantott rá, hangja tárgyilagos maradt.
– Üdvözlöm. Kérem az iratokat, és foglaljon helyet, mindjárt átnézem.
Felütötte az önéletrajzot, végigfutotta a sorokat, aztán egyszer csak felderült az arca.
– Hát ez nem lehet igaz… Márk? Tényleg te vagy az? – nevetett fel. – Meg sem ismertelek elsőre! Azt mondták, egy komoly szakember érkezik egy nagyvállalattól Miklós helyére, és hogy nagy szerencsénk lesz vele… erre kiderül, hogy te vagy az! Engem sem ismertél meg? Réka vagyok!
Izgatottan csacsogni kezdett, még a székéből is felpattant, mintha meg akarná ölelni. Végül észbe kapott, és visszaült – Márk arckifejezése ugyanis korántsem tükrözött hasonló lelkesedést. A férfi észrevette, ahogy Réka újra végiglapozza az adatlapját, különösen annál a résznél időzve, ahol a családi állapota szerepelt. Amikor meglátta, hogy nőtlen, a hangja még játékosabb lett.
– Na és, ennyit változtam volna? Nézz rám rendesen! – mondta, ismét felállva. Rövid szoknyát viselt, a blúza mélyen kivágott volt, nem sokat bízott a képzeletre. Kétségtelen, hogy az évek előnyére váltak.
– Olyan fiatalok voltunk akkor… Ne haragudj rám. Levente mindenfélét összehordott, hogy szeret, aztán teherbe estem. Mit tehettem volna? Eszter is hiába várta Benedeket, az meg végül a feleségével tért vissza a szolgálatból. Honnan tudhattam volna, hogy veled nem történik hasonló? Gyerekek voltunk még… – beszélt, és közben Márk szemét kutatta, mintha választ keresne benne.
– Értem, Réka – felelte higgadtan a férfi. – Köszönöm. Igazán csinos vagy. Megmondanád, merre találom a vezetőséget az interjúhoz?
– Hogyne, elkísérlek! Ez kész sorsszerűség, hogy újra találkozunk! – csattant fel, máris kezében a dossziéval. Ahogy végigsiettek a folyosón, tovább folytatta: – Tudnod kell, Leventével később elváltunk. Rájöttem, hogy hibáztam. Csak téged szerettelek igazán. Most a fiammal kettesben élünk…
Jelentőségteljes pillantást vetett rá.
– Rendben, köszönöm, hogy idáig kísértél – mondta Márk, és finoman kivette a mappáját a nő kezéből. Bekopogott, majd belépett az igazgatói irodába, és maga mögött becsukta az ajtót.
A meghallgatás várakozáson felül alakult. A főmérnök, Zoltán, közvetlen és lényegre törő ember benyomását keltette, minden fölösleges hivalkodás nélkül. Részletesen kifaggatta Márkot az eddigi projektjeiről, majd elismerően bólintott.
– Nos, Márk, azt hiszem, nem lesz gond. Kérem, intézze az adminisztrációt a személyzetin, és hamarosan számítunk önre. A részlegvezetői pozíció felelősségteljes, de biztos vagyok benne, hogy megállja a helyét. Összetartó csapatunk van, támogatni fogják.
Márk szinte lebegve lépett ki az irodából. Magasabb beosztás, kedvezőbb fizetés, prémium – minden szempontból előrelépés volt a korábbi munkahelyéhez képest. Egyetlen árnyék vetült csak az örömére: Réka jelenléte az épületben.
Amikor visszatért a személyzeti irodába az aláírások miatt, a nő újra és újra különös, hosszan időző pillantásokkal mérte végig, mintha nem csupán a papírokat akarná rendben látni.