Az efféle jelenetek azonban idővel rendszeressé váltak, még akkor is, amikor szinte jelentéktelen apróságok adtak okot a sértődésre.
Egy-egy jelentéktelen nézeteltérés után Réka fogta magát, összepakolt, és Nórával együtt visszaköltözött a szüleihez – hadd gondolkodjon el Benedek a viselkedésén. Legalábbis ő így nevezte ezt a taktikát. Egy önjelölt, rendkívül magabiztos tréner-blogger magyarázta el neki valamelyik motivációs előadáson, hogy a bűntudat a legjobb eszköz a befolyásolásra. Ha a férfi hibásnak érzi magát, könnyebb irányítani – ezt sulykolták belé.
És valóban: Benedek eddig minden alkalommal néhány nap elteltével megjelent, és hazavitte a „lányait”.
Most is hasonló forgatókönyv szerint indult minden. Rékának nem tetszett a férje rosszalló pillantása, amit az üres asztal váltott ki belőle. Igaz, vacsora nem volt frissen főzve, de a mélyhűtőben még lapult egy csomag gombócos tészta – szerinte abból is lehetett volna enni. Ebből aztán sértődés lett. Gyorsan összeszedte az egyéves Nórát, taxit hívott, és már indult is a szüleihez.
Csakhogy most valami másképp alakult.
Eltelt két nap. Aztán három. Benedek nem jött. Nemhogy nem állított be, még csak nem is telefonált. Réka először dühös volt, aztán értetlen, végül nyugtalan. Ez szokatlan volt. Talán történt valami? Nem tudta másképp megmagyarázni a hallgatást.
Amikor megtudta, hogy a férje hazaért a munkából, végül ő emelte fel a telefont. Napközben nem akarta zavarni – még azt hinné, hogy kétségbeesett.
– Mikor jössz értem? – kérdezte fesztelennek szánt hangon. – Szükségem lenne pénzre.
Arról szó sem lehetett, hogy bevallja: egyszerűen haza akar menni. A „szakértők” szerint a férjet bizonytalanságban kell tartani. A pénz viszont jó ürügynek tűnt.
– Két napja utaltam a fizetésem huszonöt százalékát – felelte Benedek higgadtan. – Annak egy hónapra elégnek kell lennie.
– Már elköltöttem.
Ez nem volt igaz. Inkább azt remélte, hogy a férfi a szokásos módon reagál: felbukkan, kicsit zsörtölődik, majd hazaviszi őket. Mert az a lakás már az otthonává vált. És őszintén szólva mindennel elégedett volt ott.
A szülői ház egészen más világ volt. Az „elavult” gondolkodású anyja és apja képtelen volt értékelni az önfejlesztési törekvéseit. Nem úgy Benedek, aki eddig mindig türelmesen hallgatta az újabb módszereket és életvezetési elveket.
Réka szinte látta maga előtt, ahogy a férfi hamarosan beállít érte, és visszatérnek a kényelmes lakásba, ahol végre nem a nyugdíjas módra sütött csirkefasírt és a főtt tészta várja, hanem valami igazán ízletes vacsora. Már alig várta.
A következő mondat azonban úgy csapódott be, mint egy jeges zuhany.
– Ideje hozzászoknod, Réka – mondta Benedek váratlan nyugalommal. – Hamarosan körülbelül ennyi lesz a tartásdíj, amit kapni fogsz. Beadom a válókeresetet.
Gyakorolj csak. Még a végén hoppon maradsz – tette hozzá metsző éllel.
Réka levegőt is alig kapott. Válás? Hiszen Benedek szereti őt. Igaz, mostanában ritkábban mondta ki, de attól még…
Talán csak ijesztgetni akarja.
– Ugye, csak viccelsz? – kérdezte reménykedve.
– Egyáltalán nem. Komolyan beszélek. Elválok tőled. Pontosabban te hagytál el engem – javította ki magát. – Sőt, már meg is tetted. Csak papíron kell rendezni.
Egy pillanat szünet után még hozzátette:
– Ráadásul mindig azt mondtad, hogy akadályozlak az önmegvalósításban. Most megtettem, amit kérsz: szabad vagy. Dolgozhatsz magadon annyit, amennyit csak akarsz.
– De én nem akarok elválni!
– Nahát! – csodálkozott Benedek. – Akkor miért költözöl el minden apróság miatt? Ennek következményei vannak, kedvesem.
A férfi hangja idegenül csengett. A korábban csendes, engedékeny férjből mintha valaki más beszélt volna.
– Egyébként – folytatta hűvösen – nem fogsz elkésni a mai foglalkozásodról? Ilyenkor, amikor hazaérek, te rendszerint épp valamilyen tréningen vagy elfoglalva.