– Akkor nyisd ki te – felelte halkan.
A férfi azonban egy tapodtat sem mozdult. Odakintről tovább hallatszott a dörömbölés.
– Rendőrt hívok! Majd ők megtanítanak viselkedni! – kiabálta az anyja.
Nóra elővette a telefonját, és tárcsázott.
– Jó estét kívánok. Szeretném bejelenteni, hogy valaki zaklatja a lakásomat. Az ajtót veri, fenyegetőzik, és nem hajlandó távozni – mondta nyugodt hangon, majd bediktálta a címet.
A diszpécser visszakérdezett néhány adatra, végül közölte, hogy járőrt küldenek. Nóra bontotta a vonalat.
A zaj hirtelen abbamaradt. Úgy tűnt, az anyós meghallotta, mi történt. Amikor újra megszólalt, már nem ordított, inkább könyörgőre fogta.
– Kicsim, gyere ki. Beszéljük meg. Az anyád vagyok…
A férfi bizonytalanul Nórára nézett. Nóra egy apró bólintással jelezte, hogy dönthet. A férj elővette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
Az anyós szinte berobbant az előszobába, és végigmérte Nórát tetőtől talpig.
– Mégis mit képzelsz magadról? Hogy merészelsz kizárni?
– Ez az én lakásom. Én döntöm el, ki léphet be.
– A te lakásod? – horkant fel. – A fiam itt él! Jogom van idejönni!
– Nincs – válaszolta Nóra határozottan.
– Hallod, mit beszél? Szólj rá! – fordult a fiához, és megragadta a kabátujját.
A férfi lesütötte a szemét.
– Anya, a lakás hivatalosan Nóra nevén van. Örökség. Nekem nincs tulajdonrészem.
– Hogyhogy nincs? A férje vagy!
– Az örökölt vagyon nem közös, még házasságban sem – magyarázta csendesen.
Az asszony hátrébb lépett, mintha pofon érte volna.
– Tehát az ő pártját fogod?
– Csak a tényeket mondom.
– Tények! – legyintett ingerülten. – És a lelkiismeret?
– A lelkiismeretem azt súgja, nem kötelességem három embernek helyet szorítani egy kétszobás lakásban – szólt közbe Nóra.
– Nem örökre jöttem volna!
– Két bőrönddel érkezett. Ez nem egy hétvégi látogatás.
Az anyós zavartan pillantott a csomagokra.
– Úgy terveztem… maradok egy kicsit. Újévig.
– Aztán tavaszig. Majd nyárig. Ismerem ezt a „kicsit”.
– Hálátlan nőszemély! A fiam mindent megadott neked!
– A lakás az én nagyapámé volt. A férje itt élhet, de nem ő biztosította.
– Szemtelen vagy!
– Csak őszinte.
Az asszony ismét a fiához fordult.
– Tűröd, hogy így beszéljen velem?
A férfi fáradtan sóhajtott.
– Anya, kérlek, menj haza. Itt most nem működne az együttélés.
– Kidobsz? Engem?
– Nem kidoblak. Arra kérlek, utazz vissza.
– Tehát a feleséged fontosabb?
Nem érkezett válasz. Az anyós néhány másodpercig némán nézte a fiát, majd felkapta a bőröndöket.
– Jól van. Ezt nem felejtem el. Ha egyszer segítség kell, ne hozzám forduljatok! Ide többé be nem teszem a lábam!
– A holmijai a kamrában vannak. Vigye el azokat is – mondta Nóra higgadtan.
Az asszony beviharzott a tárolóba, zacskókkal tért vissza. A fia segített levinni a csomagokat az ajtóig. Felöltözött, Nórára rá sem nézett.
– Fiam, hozzám bármikor jöhetsz. Tudod, hol találsz.
– Tudom, anya.
Az ajtó becsukódott. Nóra ráfordította a kulcsot, majd a biztonsági láncot is beakasztotta.
A férje az előszobában maradt, tekintete a padlóra szegeződött.
– Elégedett vagy? – kérdezte halkan.
– Nem. De más megoldást nem láttam.
– Talán lehetett volna kompromisszum.
– Próbáltam beszélni vele. Nem hallgatott meg.
A férfi szó nélkül bement a szobába. Nóra a konyhába sétált, vizet forralt, teát készített. Leült az ablak mellé. A hóesés elállt, az ég kitisztult, csillagok ragyogtak a sötétben.
Megszólalt a telefonja. Az anyós neve villogott a kijelzőn. Nóra elutasította. Újra csörgött. Megint. Végül letiltotta a számot.
Később a férje is kijött.
– Felhívott. Sír.
– Sajnálom – felelte Nóra.
– Tényleg?
– Igen. De attól még nem változik semmi.
– Lehet, hogy máshogy kellett volna intézni.
– Hogyan? Könyörögjek? Megtettem. Magyarázzak? Megpróbáltam. Nem akarta elfogadni.
A férfi ivott egy pohár vizet.
– És most?
– Most élünk tovább. Ketten.
– Ha megbetegszik? Ha szüksége lesz ránk?
– Segítünk neki. De nem úgy, hogy ideköltözik.
A férj bólintott, majd visszament a nappaliba.
Nóra sokáig a konyhában maradt. Átgondolta a történteket. Bántotta volna a lelkiismeret? Nem. Úgy érezte, helyesen cselekedett.
A lakás újra az ő otthona lett. Nem hevertek idegen csomagok az előszobában. Nem szólt bele senki, mit főzzön, hová tegye a virágokat, hogyan éljen.
Egy hét elteltével az anyós ismét jelentkezett, ezúttal a fiát hívta. Azt mondta, megenyhült, nem haragszik már, és szívesen átjönne az ünnepekre.
A férfi átadta a telefont Nórának. Nóra röviden válaszolt:
– Látogatóba jöhet. Néhány órára. De éjszakára nem marad.
Az anyós végül nem jött el.
Szilveszterkor Nóra és a férje kettesben terítettek. Bekapcsolták a tévét, koccintottak éjfélkor. A férfi csendes volt, de nem ellenséges. Elfogadta a kialakult helyzetet.
Nóra pedig először érezte igazán, hogy ez a lakás az övé. Senki nem célozgat arra, milyen jól járt a férje. Senki nem akarja átvenni az irányítást.
A nagyapjától örökölt otthon visszanyerte a nyugalmát. Csend és béke költözött a falak közé – pontosan úgy, ahogyan annak lennie kellett.