— Na mi az, Eszter, még mindig fillérről fillérre élsz a fizetésedig? — hajolt közelebb Gábor az asztal fölött. Az erős ital és a drága kölni szaga szinte megcsapott. — Ugyanolyan jelentéktelen szürke kisegér maradtál. Egy csóró senki.
Az utolsó két szót alig hallhatóan, a foga között préselte ki, hogy csak én értsem. A vendéglőben harsogott a zene, volt osztálytársaink nevetve koccintgattak a húszéves érettségi találkozó alkalmából. A hosszú asztal túlsó végén senki sem figyelt arra, mi zajlik kettőnk között.
Nyugodtan néztem rá arra a férfira, akivel egykor öt keserves évet töltöttem házasságban. Gábor felszedett néhány kilót, arcára ráült az öntelt jóllakottság, csuklóján feltűnően csillogott egy vaskos karóra. Minden mozdulatából az sugárzott, hogy most már ő diktál az életben.
— Teljesen felesleges próbálkozás, hogy megbánts — feleltem higgadtan, miközben arrébb toltam a félig teli ásványvizes poharamat. — Rég nincs közünk egymáshoz. Tartsd meg magadnak a minősítéseidet.
— Ugyan már, én csak tényeket mondok! — dőlt hátra látványosan, majd immár hangosabban, hogy a mellettünk ülők is hallják, folytatta. — Rád nézek, és megsajnállak. Egyszerű kis ruha, ékszer sehol. Pedig megmondtam: kapaszkodj belém, aranyéleted lesz! De te túl büszke voltál.
A mellettem ülő Réka, az osztály hírhedt pletykafészke azonnal hegyezni kezdte a fülét, és közelebb húzódott.
— Nahát, Gábor, ennyire bejött az élet? — kérdezte mézes-mázos hangon, rajongó tekintettel.
— Hát persze! Saját vállalkozásom van, építőanyag-kereskedelem — húzta ki magát. — Fél éve vettem egy vadonatúj kocsit a szalonból. — A zakója zsebéből előhúzott egy súlyos, fekete kulcstartót, és hanyagul az abroszra dobta. — Fekete szedán, full extrás. Bőrbelső, minden földi jó. Annyiba került, mint három lakás a régi környékünkön.
Réka elragadtatottan felsóhajtott. Néhányan elismerően méregették a márkajelzéssel díszített kulcsot. Gábor lubickolt a figyelemben; láthatóan éltette az imádat. És még inkább szüksége volt arra, hogy az ő állítólagos sikere mellett engem kicsinyítsen.
Évekkel korábban úgy lépett ki az életemből, hogy a közös megtakarításunkat is magával vitte. Azt hajtogatta, hogy visszahúzom, mellettem sosem lesz belőle sikeres ember. Én pedig ott maradtam az üres albérletben, számlák és bizonytalanság között, és akkor még nem is sejtettem, milyen hosszú út áll előttem.