A járdán ropogott a friss hó, ahogy Nóra hazafelé tartott. A város már ünnepi lázban égett: a kirakatokban fényfüzérek csillogtak, a főtéren éppen egy hatalmas fenyőt állítottak fel, körülötte munkások sürögtek-forogtak. A levegőben hideg és várakozás keveredett.
Másnap délelőtt pontosan tízkor csengettek. A lakatos érkezett, egy huszonéves fiú, vállán szerszámosláda. Udvariasan köszönt, majd szó nélkül munkához látott. Nem faggatózott, nem kommentált semmit, csak tette a dolgát határozott, gyakorlott mozdulatokkal. Másfél óra sem telt el, és az ajtón már új zárak csillogtak. Két kulcscsomót adott át Nórának, aláíratta vele az átvételi papírt, aztán távozott.
Nóra becsukta maga mögött az ajtót, és kipróbálta az új kulcsot. A zár kattanása másként szólt, mint korábban – élesebben, biztosabban. A régi kulcsok ott maradtak az előszobai polcon. Jelentéktelen fémdarabokká váltak.
Este a férje a megszokott időben ért haza. Feljött a harmadikra, elővette a kulcsát, és megpróbálta elfordítani a zárban. Nem mozdult. Összeráncolta a homlokát, újra próbálkozott, de hiába. Végül megnyomta a csengőt.
Nóra nyitott ajtót.
– Miért nem működik a kulcsom? – kérdezte a férfi értetlenül.
– Mert kicseréltettem a zárat.
A férfi megtorpant a küszöbön.
– Hogy érted azt, hogy kicseréltetted?
– Hívtam egy szakembert. Új zárak vannak fent. Tessék, ez a tiéd. – Átnyújtotta az egyik kulcscsomót.
A férfi elvette, forgatta a kezében.
– De miért volt erre szükség?
– Óvatosságból. Nem tudhatjuk, hová kerültek a régi kulcsok.
– Rajtunk kívül kinél lettek volna?
Nóra nem felelt. A férfi beljebb ment, ledobta a kabátját.
– Ugye ezt anyám miatt csináltad?
– Igen.
– Komolyan? Azért cseréltél zárat, hogy ő ne jöhessen be?
– Pontosan.
– De neki soha nem is volt kulcsa! Mindig csengetett!
– Most már biztosan nem is lesz.
A férfi a táskáját a földre ejtette.
– Felfogod, mit művelsz? Ő az anyám!
– Tudom. De ez az én lakásom.
– Már megint kezded? – emelte fel a hangját. – Hányszor akarod még ezt elmondani?
Nóra elővette a mappát a táskájából, és az asztalra tette.
– Nézd meg. Hagyatéki papírok. Tulajdoni lap. Az ingatlan kizárólag az én nevemen van. Neked nincs benne részed. Azért laksz itt, mert megengedtem.
A férfi átfutotta az iratokat. Az arca elsápadt.
– Szóval szerinted jogod van kitiltani az anyámat?
– Igen. És éltem is vele.
– Ezt nem teheted meg!
– De igen. A törvény engem igazol.
A papírok visszakerültek az asztalra egy indulatos mozdulattal.
– Neked fontosabb a jogszabály, mint a család?
– Nekem a nyugalmam fontosabb. Az anyád pokollá tette a mindennapjaimat. Elegem lett.
– Ő semmi rosszat nem csinált!
– Beköltözött ide kérdezés nélkül. Úgy beszél erről a lakásról, mintha az övé lenne. Azt hangoztatja, hogy te jól házasodtál, mert lakáshoz jutottál. Ez rendben van szerinted?
A férfi az ablak felé fordult, hallgatott.
– Csak közelebb akart lenni a fiához – mondta végül halkan.
– Az én terhemre. Az én otthonomban. Az én beleegyezésem nélkül.
– Kibírtad volna.
– Talán. De nem akarom tovább.
A férfi felé fordult.
– Mit mondjak neki most? Hogy a feleségem zárat cserélt, és nem engedi be?
– Mondd az igazat. Vagy ne mondj semmit. Nekem mindegy.
A beszélgetés itt véget ért. A férfi bevonult a hálóba, és becsapta maga mögött az ajtót. Nóra a konyhában maradt, teát készített, majd leült az ablak elé. Odakint sűrűn hullott a hó.
Két nappal később megszólalt a telefon. A kijelzőn az anyós neve villogott. Nóra nem vette fel. A férje válaszolt.
– Fiam, egy óra múlva ott vagyok. Nyisd ki az ajtót, tele a kezem – hallatszott a vonal túlsó végéről.
– Anya, várj… most van egy kis gond.
– Miféle gond? Már a buszon ülök!
A férfi bizonytalanul Nórára nézett. Ő csak vállat vont.
– Anya, talán ma ne gyere.
– Miért ne mennék? Megmondtam, hogy visszajövök.
– Nóra kicseréltette a zárakat.
Csend.
– Mit csinált?
– Új zárak vannak. A régi kulcsok nem jók.
– És a holmim?
– A tárolóban.
Néhány másodpercig néma maradt a vonal, majd a hang élessé vált.
– Mondd meg annak a hálátlannak, hogy akkor is odamegyek. Elhozom a dolgaimat, és beszélek vele!
A férfi ismét Nórára pillantott. Ő határozottan megrázta a fejét.
– Anya, ne gyere most. Majd később megbeszéljük.
– Miféle később? Úton vagyok!
– Gyere, ha akarsz. De Nóra nem fog ajtót nyitni.
– Majd meglátjuk! Kihívom a rendőrséget!
– A lakás az övé, papíron is. A rendőrség nem tehet semmit.
Az anyós káromkodott egyet, majd bontotta a vonalat. A férfi lassan letette a telefont az asztalra.
– Most elégedett vagy? – kérdezte fáradtan Nóra.
– Nem. De vitatkozni sincs erőm – felelte a férfi.
Egy óra múlva éles, követelőző csengetés rázta meg a lakást. Nóra az ajtóhoz lépett, belenézett a kitekintőn. Kint az anyósa állt, két hatalmas bőrönddel.
– Nyisd ki! Tudom, hogy itthon vagy! – kiabálta.
Nóra nem reagált.
– Hallod? Azonnal nyisd ki!
Csend volt odabent.
Újabb csengőszó, aztán dörömbölés.
– Teljesen elvesztetted az eszed? Ez a fiam otthona! Nyisd ki az ajtót!
Nóra mozdulatlanul állt az előszobában. A férje kilépett a szobából.
– Nem nyitsz ajtót? Legalább beszélj vele.
– Nem.
– Nóra…
– Nem. Ha akarod, te kinyithatod.