A férfi halkan kifújta a levegőt.
– Anyu csak aggódik. Segíteni akar – mondta végül.
– Segíteni? – csattant fel Nóra. – Ez nem segítség. Úgy viselkedik, mintha ideköltözött volna!
– Ne dramatizáld túl. Néha átjön, ennyi az egész.
– Néha? Minden egyes nap itt van!
– És? Jogában áll meglátogatni a fiát.
– Az én lakásomban?
A férje homloka ráncba szaladt.
– A mi lakásunkban. Én is itt élek.
– Azért laksz itt, mert megengedtem. Ez az ingatlan az enyém!
– Tényleg így gondolod? – keményedett meg a hangja. – Akkor én csak albérlő vagyok?
Nóra lehunyta a szemét. Nem akart veszekedést. Nem akarta, hogy ezek a mondatok elhangozzanak. Mégis kicsúsztak a száján.
– Nem erről beszélek. Csak kérd meg, hogy ritkábban jöjjön.
– Nem fogom. Az anyám fontosabb, mint a hisztijeid.
A férfi sarkon fordult, és bement a hálóba. Nóra a konyhában maradt. Sokáig ült ott, egészen addig, míg a lába átfagyott a hideg padlón. Végül nem a közös ágyba feküdt, hanem a nappali kanapéján húzta meg magát. Álmatlanul forgolódott.
Másnap kora délelőtt csengettek. Az anyós érkezett, karján szatyrokkal.
– Úgy döntöttem, eltöltök pár napot a fiamnál – jelentette ki, miközben levette a kabátját. – Odakint a faluban csontig hatol a hideg, a kályhát folyton rakni kell, belefárad az ember.
Nóra a bejáratnál állt, és némán figyelte, ahogy az asszony leteszi a csomagokat, felakasztja a kabátját, kibújik a csizmájából.
– Meddig marad? – kérdezte végül.
– Még nem tudom. Egy hét biztosan, talán több is. Ilyen időben nincs kedvem ide-oda ingázni.
– Itt nincs sok hely. Kicsi a lakás.
– Kicsi? – nézett körbe az anyós. – Két szoba teljesen megfelel. A kanapén elleszek, nem vagyok kényes.
Nóra tiltakozni akart, de az asszony már a konyhában járt, és feltette a vizet forrni.
Este a férje örömmel fogadta az anyját.
– Anyu, sokáig maradsz?
– Egy hétig biztos, kisfiam. Elegem lett a falusi magányból, jó lesz egy kicsit városban lenni.
A férfi elégedetten bólintott, helyet foglalt az asztalnál. Az anyós vacsorát tálalt. Nóra lesütött szemmel evett. Étkezés után szó nélkül elmosogatott, majd a hálóba vonult. A nappaliból még sokáig átszűrődött a beszélgetésük és a nevetésük hangja.
Az egy hétből kettő lett. Az anyós kényelmesen berendezkedett: ruhái elfoglalták az előszobai szekrény felét, befőttesüvegei és dobozai ellepték a konyhapolcokat. Nóra minden munkanap végén ugyanabba a látványba tért haza: az asszony az ő asztalánál ült, az ő tűzhelyén főzött, az ő lakásában mozgott otthonosan.
Egy este ismét megpróbált beszélni a férjével.
– Mikor készül elutazni az édesanyád?
– Fogalmam sincs. Miért kérdezed?
– Mert elegem van abból, hogy hárman élünk itt.
– Ő az anyám.
– Tudom. De ez az én lakásom.
– Már megint kezded? – tette le a telefonját ingerülten. – Unom, hogy folyton ezzel jössz.
– És én unom, hogy úgy kezeltek, mintha nem is én lennék itt a tulajdonos.
– Anyu semmi rosszat nem csinál. Főz, takarít. Inkább hálás lehetnél.
– Hálás? Azért, mert kiszorítanak a saját otthonomból?
A férfi felpattant.
– Senki nem szorít ki. Csak önző vagy, és nem bírod elviselni a családomat.
– A te családod, nem az enyém!
Az ajtó nagyot csapódott utána, amikor kiviharzott a nappaliba. Nóra egyedül maradt. Leült az ágy szélére, ujjait görcsösen összekulcsolta. Belül forrt, de könnyek nem jöttek – csak sértettség és düh.
Reggelinél az anyós közölte:
– Úgy döntöttem, újévig maradok. A faluban unalmas az ünnep, itt vidámabb lesz. Együtt köszöntjük az évet.
Az asztalra pakolta a frissen vásárolt élelmiszereket. Nóra nem szólt semmit. Aznap korábban ment dolgozni, és későn ért haza. Egész nap egyetlen gondolat járt a fejében: hogyan tovább.
Este, miután a férje elaludt, elővette a fiókból a lakás papírjait: a hagyatéki végzést és a tulajdoni lapot. Minden az ő nevére szólt. A férjének nem volt benne tulajdonrésze, az anyósnak pedig végképp semmilyen joga. Hosszasan nézte az iratokat, majd visszacsúsztatta őket a helyükre. A döntés lassan, de biztosan formát öltött benne. Szavakkal nem jut előrébb. Lépnie kell.
Másnap reggel az anyós bejelentette:
– Két napra vissza kell mennem a faluba. A szomszédasszony kért segítséget néhány hivatalos ügyben. A holmimat itt hagyom, nem akarom fölöslegesen cipelni.
Nóra bólintott, és nyugodtan befejezte a reggelijét. Az asszony egy kisebb táskába pakolt, elköszönt a fiától, majd elutazott. Az előszobában ott maradt két nagyobb táska, egy zacskó papucs és egy doboz befőtt.
Nóra kivárt egy órát. Aztán módszeresen mindent összeszedett, nagy zsákokba rakta, és levitte a tárolóhelyiségbe. A fal mellé rendezte a csomagokat, majd rázárta az ajtót.
Délután felkereste a kormányablakot. Magával vitte a személyi igazolványát és a lakás dokumentumait. Körülbelül húsz percet várt sorára. Amikor az ügyintézőhöz lépett, higgadt hangon mondta:
– Szeretném kicseréltetni a zárakat. A kulcsok illetéktelenekhez kerülhettek.
Az alkalmazott bólintott, átvette a kérelmet, és több papírt is aláíratott vele. Nóra aláfirkantotta a nevét, majd megkérdezte:
– Mikor kapom meg az új kulcsokat?
– Holnap délután. A szerelő délelőtt kimegy, felszereli az új zárakat, és értesítjük.
Nóra megköszönte az információt, és kilépett az utcára. A kora esti sötétség már rátelepedett a városra.