Nóra az ablak előtt állt, és figyelte, ahogy az év első hava puhán beteríti a szemközti házak tetejét. A lakás a nagyapjától maradt rá: kétszobás otthon egy öreg, téglából rakott épületben, magas mennyezettel és minden lépésnél panaszosan nyikorgó parkettával. A férfi több mint harminc évet élt itt, és a helyiség minden apró részlete őt idézte – a saját kezűleg készített könyvespolcok, az ablak mellé tolt, súlyos faasztal, a nappaliban heverő, kissé megkopott szőnyeg mind az emlékeit őrizték.
Az esküvő után magától értetődőnek tűnt, hogy ide költöznek. Az addigi, külvárosi, bérelt garzon már rég szűkösnek és ideiglenesnek hatott, itt viszont két külön szoba várta őket, ráadásul bérleti díj nélkül – csupán a rezsit kellett fizetniük. A férje különösebb ellenkezés nélkül beleegyezett, és egyetlen hétvége alatt átszállították minden holmijukat.
Az első közös vacsorát egy héttel később tartották. Meghívták a férj szüleit is. Nóra gondosan megterítette az asztalt, elővette a vitrines szekrényből a nagyapjától örökölt porcelánkészletet. Az este eleinte nyugodt mederben folyt: szó esett munkáról, az időjárásról, arról, milyen gyorsan elszaladt az év.
Aztán az anyós hátradőlt a széken, végigmérte a helyiséget, és elégedett mosollyal megszólalt:
— Ügyesen intézte a fiam: megnősült, és máris lakáshoz jutott! Így legalább nekem is lesz hol megszállnom a városban.
A mondat könnyednek tűnt, mintha csak mellékesen jegyezte volna meg, mégis Nóra vállai azonnal megfeszültek. Az anyós közben tovább mosolygott, teát töltött magának. Az após bólintott, és békésen kanalazta a salátát. A férje sem reagált, mintha semmi különös nem hangzott volna el.
Nóra inkább a tányérjára szegezte a tekintetét. Nem akarta elrontani az estét. Talán csak ügyetlen tréfa volt. Talán nem gondolta komolyan. Mégis, a kijelentés ott maradt benne, mint egy apró, szúrós tüske.
Néhány nappal később az anyós telefonált, hogy beugrana egy rövid időre, hoz néhány üveg házi lekvárt. Dél körül érkezett, és estig maradt. A konyhában üldögélt, a szomszédokról faggatózott, és tanácsokat osztogatott, hogyan lenne célszerűbb elrendezni az előszobát.
— Barátságos itt minden, de a virágokat át kellene tenni az ablakban. Több fényt kapnának — jegyezte meg, miközben arrébb igazította a fikuszt.
Amint a vendég elment, Nóra szó nélkül visszatette a cserepet az eredeti helyére.
Három nap múlva ismét csengettek. Az anyós ezúttal bevásárlószatyrokkal érkezett.
— Gondoltam, segítek egy kicsit, a fiataloknak mindig szűkösebb a keret — magyarázta, miközben lisztet, konzerveket és tésztát pakolt ki az asztalra.
Nóra megköszönte, bár a hűtő tele volt. A látogatás most is hosszúra nyúlt. Amikor a férje hazaért, leült vacsorázni, majd bekapcsolta a televíziót. Az anyja mellé telepedett, és együtt beszélték meg a híreket. Nóra a konyhában maradt, mosogatott, és a szobából kiszűrődő hangokat hallgatta.
A látogatások egyre gyakoribbá váltak. A heti egy alkalomból kettő lett, majd három. Az anyós reggelente toppant be, és sokszor csak késő este indult haza. Néha arra hivatkozott, hogy már túl sötét van a hazautazáshoz, így ott aludt. Ilyenkor Nóra megágyazott neki a nappaliban lévő kanapén.
Egy alkalommal párnát is hozott magával.
— Ez a sajátom, ehhez vagyok szokva. Idegenen nem tudok pihenni — közölte, és gondosan elhelyezte a kanapén.
Legközelebb már házipapucs is érkezett, amely az előszobában, a férje cipői mellett kapott helyet.
— Egyszerűbb itt tartani, mint mindig zacskóban hurcolni — tette hozzá természetesen.
Nóra hallgatott. A papucs maradt.
Ahogy beköszöntött a tél, az anyós szinte mindennap megjelent. Szatyrokkal állított be, elővette az alapanyagokat, és főzni kezdett. Nóra munka után gyakran úgy lépett be, hogy a tűzhelyen rotyogott valami, a mosogató tele volt edénnyel, az anyós pedig elégedetten teázott az asztalnál.
— Korábban jöttem, főztem egy kis levest. A férfiaknak szükségük van meleg ételre — jelentette ki.
A férje örült. Dicsérte az ételt, hálálkodott az anyjának. Nóra csendben evett.
Egy este, amikor a férje túlórázott, Nóra végre rászánta magát.
— Nem lehetne, hogy ritkábban jöjjön? Megoldjuk mi magunk is.
Az anyós felvonta a szemöldökét.
— Ritkábban? A fiamhoz járok. Talán már nem is szabad?
— Dehogynem. Csak… szükségünk lenne egy kis magánéletre.
— Magánélet? — ismételte gúnyos félmosollyal. — A fiamnak is része van ebben a lakásban. Hozzá jövök, nem hozzád.
Nóra az asztal alatt ökölbe szorította a kezét.
— Miféle része? Ez az én örökségem.
— A férjed itt él, nem? Akkor joga van hozzá. És nekem is jogom van meglátogatni a saját gyerekemet.
A vita eredmény nélkül zárult. Az anyós késő este távozott, az ajtót kissé hangosabban csapva be, mint kellett volna. Nóra a konyhában maradt, és a sűrűn hulló hóval borított udvart nézte.
Amikor a férje hazaért, mindent elmesélt neki. Bízott benne, hogy mellé áll, és megkéri az anyját, tartson nagyobb távolságot. A férfi az ajtófélfának támaszkodva hallgatta végig, arca nehezen volt olvasható. Néhány pillanatig csendben maradt, aztán megszólalt.