Ilyenkor Emese szó szerint a karjaiban cipelte ki a férfit a leglepusztultabb kocsmákból, rendbe tette, megfürdette, próbálta talpra állítani. Volt, hogy hajnalban mosta le róla az utcák szagát, máskor infúzióra vitte, és mellette ült, amíg magához nem tért. Ezekben a napokban Gábor mintha kifordult volna önmagából: a pedáns, mindig ápolt, jó állásban dolgozó férfiból egy megtört, zavaros tekintetű ember lett, akit alig lehetett felismerni. Amikor végre véget ért egy-egy ilyen időszak, Emese csak mélyet sóhajtott – tudva, hogy a nyugalom sosem tart örökké.
– Különös, hogy Gábor erről nem beszélt magának – jegyezte meg éles éllel a hangjában, amikor Réka ott állt előtte. – Hosszú, boldog jövőt terveztek, és épp a legfontosabb dolgot nem tudta róla?
– Én ezt nem akarom eltűrni – rázta a fejét Réka. – Nem vagyok hajlandó együtt élni ezzel. Undorító, ahogy ilyenkor viselkedik… és ahogy kinéz. Kisgyerek van a házban. Nem fogom hagyni, hogy ezt lássa.
Emese ajkán keserű mosoly jelent meg.
– Amikor minden megtakarítását a maga házára költötte, szigetelt, burkolt, garázst épített, akkor megfelelt? Most meg túl keserű az a bizonyos kanál üröm a mézben?
– Nem kell se méz, se üröm. Nem kell ő sem – vágta rá Réka indulatosan. – Vigye vissza.
– Gábor nem egy bútordarab, hogy csak úgy elszállítsam – csattant fel Emese. – Ha baja van, vigye el addiktológiára, kapjon kezelést. De jobb, ha mellette marad, mert különben megszökik.
– Nem az én dolgom – felelte hűvösen Réka. – Ha tudom, hogy iszik, bele sem kezdek ebbe az egészbe. Ma este kiteszem a házból. Aztán döntse el, mit kezd vele.
Sarkon fordult, és a kis piros autójához sietett, amely Emese munkahelye előtt parkolt.
Emese ott maradt a kapuban. Érezhette volna az elégtételt, mégsem ment. Túl jól ismerte Gábort: ilyen állapotban nem szabad magára hagyni. A tél közepén könnyen elalhat valahol az utcán, és reggelre megfagy. Ilyenkor az eszét veszti – a felelősségteljes, józan férfiból ösztönlény lesz. Ezt tudták a munkahelyén is, és hallgatólagosan beletörődtek.
Réka azonban láthatóan nem akart beletörődni. Ez még aznap este kiderült. Amikor Emese hazaért, a kapu előtt, a hóban kuporogva találta Gábort. A férfi a kerítésnek dőlve, félálomban ült, kabátja csupa latyak volt, az arca kipirult az italtól.
Nem hagyhatta ott. Bármennyire is fájt, hogy így látja, nem fordíthatta el a fejét. Betámogatta a házba, lefektette a nappali kanapéjára, pokrócot terített rá. Gábor alig volt magánál.
Késő este érkezett haza Márk, és amint meglátta az apját, felrobbant.
– Anya, mit keres itt? Miért engedted be? Menjen vissza ahhoz, akiért elhagyott minket!
– Réka nem akarja látni ilyen állapotban – felelte Emese fáradtan. – Tudom, mit csinálok. Segítek neki kimászni ebből, aztán továbbáll.
– Ha ez a terved, rendben – mondta a fiú dühösen. – Akkor én addig nem maradok itthon. Meghúzom magam valamelyik barátomnál. Nem akarom látni. Beszélni sem tudnék vele… bár ebben az állapotban úgysem lehetne.
Emese szabadságot vett ki, hogy folyamatosan szemmel tartsa Gábort. Nem mert kockáztatni. Amikor az orvosi kezelés véget ért, együtt tértek vissza abba a házba, amely valaha közös otthonuk volt. Gábor szinte térden csúszva könyörgött bocsánatért, új esélyért, családért.
Emese azonban már túl volt a harag és a csalódás minden fokozatán. A fájdalom kiégette belőle az illúziókat. És ott volt Márk is, aki hetekig be sem tette a lábát, csak telefonon érdeklődött, elment-e már az apja.
– Nincs hová mennem – vallotta be egy este Gábor megtörten. – Réka kirakott. Csak a ruháimat engedte elhozni. Ostoba voltam, Emese. Kérlek…
A kétségbeesés a hangjában mégis megrepesztette Emese szívének kemény kérgét.
– Rendben – mondta hosszú hallgatás után. – Egy feltétellel. A ház nagy. Kettéválasztjuk. Külön bejárat, külön élettér. Te az egyik oldalon, mi Márkkal a másikon.
A terv megvalósításához Gábornak kölcsönt kellett kérnie; Réka mellett minden pénze elfogyott. Egy hét alatt felhúztak egy válaszfalat, és kialakították az új bejáratot. Sietni kellett – Gábornak addig nem volt hol aludnia.
Amikor Márk megtudta, mi készül, újra kitört. Nem értette, hogyan engedheti vissza az anyja azt az embert, aki elárulta őket – még ha csak a ház felébe is.
Emese viszont tisztán látta: Gábor abban reménykedik, hogy idővel minden visszarendeződik. Ő azonban nem érezte magát késznek erre. Talán soha nem is lesz. És a fia sem adná rá az áldását.
De az élet hosszú. Ki tudja, mit hoz még az idő…