– Ugyan ki mondta neked, hogy nem tudnák törleszteni? – csattant fel Katalin a vonal másik végén. – Gergőnek van állása, Eszter is dolgozik. Miért fested az ördögöt a falra? Csak akadályozod őket, aztán csodálkozol, hogy Márk kedvetlenül jár-kel.
Nóra lehunyta a szemét, és lassan elszámolt háromig, mielőtt megszólalt volna.
– Katalin, ez kettőnk ügye Márkkal. Majd mi eldöntjük.
– Hát persze – felelte a nő hűvösen. – Intézzétek csak.
A vonal megszakadt. Nóra letette a telefont, és hosszú ideig meredt a konyhaasztalon heverő, félig felszeletelt zöldségekre. Az ujjai alig észrevehetően remegtek.
Szombat reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy végre elmennek a parkba. Már hetek óta beszéltek róla: ki a városból, egy séta az őszi erdőben, termoszból kávé a tóparti padon. Mint régen, amikor még csak randiztak.
Márk a konyhában ült, a telefonját bámulva.
– Mikor induljunk? – kérdezte Nóra, miközben teát töltött.
A férfi fel sem nézett.
– Figyelj, tegyük át. Át kell ugranom Eszterékhez.
– Miért?
– Anya hívott. Valami sürgős megbeszélnivaló.
Nóra halkan letette a csészét. Ismerte ezt a „sürgőst”. Győzködés, érzelmi zsarolás, burkolt szemrehányások.
– Két hete tervezzük.
– Sajnálom. Gyorsan megjárom, estére visszaérek, akkor sétálunk.
– Addigra már sötét lesz.
Márk vállat vont, felállt, és futó puszit nyomott a feje búbjára.
– Ne haragudj. A család az család.
Az ajtó becsapódott. A lakásra csend telepedett, Nórában pedig tompa feszültség maradt.
Végül egyedül indult el a parkba.
A lehullott levelek zizegtek a cipője alatt, sárga, rozsda- és bordóárnyalatokban. A levegő nedves földszagot hordozott, távolról füst illata szállt. A tó melletti pad csuromvizes volt a harmattól, de papírzsebkendővel letörölte, leült, és elővette a termoszt.
Egy évvel korábban itt ültek ketten. Márk átkarolta a vállát, és nevetve mesélt egy ügyfélről, aki saját kezűleg próbált mosógépet javítani, és eláztatta a szomszédokat. Nóra akkor önfeledten kacagott, hozzábújt, biztonságban érezte magát.
Akkor Katalin még Pécsen lakott. Hetente egyszer telefonált, többnyire vasárnaponként. Érdeklődött, üzent, semmi több. Távoli, de elviselhető anyós.
Aztán eladta a lakását, befizetett egy új építésű lakásra itt, a városban, és amíg az elkészült, Eszterékhez költözött. Attól kezdve minden megváltozott.
Napi telefonok. „Márk, gondoltál a húgodra?” „Márk, Eszternek nehéz.” „A vér kötelez.” Esténként hallgatag férj, aki a képernyőt bámulja. Hétvégén pedig: „beugrom anyáékhoz”.
Nóra belekortyolt a kihűlt kávéba. Kacsák úsztak a vízen, gyerekzsivaj hallatszott a játszótér felől. Ő pedig ott ült egyedül a nedves padon, és azon tűnődött, mikor csúszott ki a talaj a lába alól, mikor lett idegen a saját házasságában.
Márk késő este ért haza. Nóra már ágyban feküdt, a telefonját görgette.
– Milyen volt? – kérdezte, anélkül hogy felé fordult volna.
– Rendben. – A férfi leült az ágy szélére, lehúzta a zokniját. – Fáradt vagyok. Beszéljünk holnap.
Hát legyen.
Reggel Nóra korán kelt. Rántottát készített, pirítóst, friss kávét. Megterített, leült vele szemben.
Márk némán evett, majd félretolta a tányért.
– Döntöttem.
Nóra megállt a csészével a kezében.
– Miről?
– Vállalom a kezességet. Tegnap mindent átbeszéltünk – anyával, Eszterrel, Gergővel. Tényleg szorult helyzetben vannak. Levente még pici, albérletben élnek… Tudod, milyen az. Ha nem mi segítünk, akkor ki? A családnak össze kell tartania.
Nóra lassan letette a csészét.
– Márk, erről már beszéltünk. Neked is vannak hiteleid. Mi lesz, ha ők mégsem tudnak fizetni?
– Tudnak! – csapott az asztalra. – Eszter a testvérem! Egész életünkben számíthattunk egymásra.
– És ha Gergő elveszíti a munkáját? Vagy szétmennek?
– Miért kell mindig a legrosszabbat látni? – nézett rá ingerülten. – Neked könnyű, nincs testvéred. Nem érted, mit jelent ez.
A mondat váratlanul mélyebbre talált, mint gondolta.
– Értem. Csak ránk is gondolok.
– Ránk? – keserűen felnevetett. – Mióta megvan ez a lakás, teljesen megváltoztál. Régen nem voltál ilyen.
– Régen nem kerültek szóba ilyen döntések – felelte halkan Nóra.
– Régen bíztál bennem! Most meg bármit mondok, ellenkezel. Anyának igaza van: csak akadályozol.
– Tehát tegnap hárman megbeszéltétek, hogy én vagyok a probléma?
– Senki nem hibáztat! – legyintett. – Elég volt. Elmegyek.
– Hova?
– Anyához. Vagyis Eszterékhez. Addig maradok, amíg nem gondolod át ezt az egészet, és nem hagyod abba ezt az értelmetlen ellenállást.
Kiment a folyosóra. Nóra hallotta, ahogy ideges mozdulatokkal pakol a táskába, a cipzár hangosan végigszalad. Aztán újra csapódott az ajtó.
Csend.
Ott maradt az asztalnál, a kihűlt reggeli fölött. A tányéron érintetlen falatok, a bögrében félig ivott kávé. Odakint ragyogott a nap, az utcán emberek sétáltak, gyerekek nevetése szűrődött fel.
Ő pedig egyedül ült abban a lakásban, amelyért havonta harminckétezer forintot fizetett, és azon morfondírozott, vajon ez még közös otthon-e, vagy már csak az övé.
Az első két napban várta, hogy megszólaljon a telefon. Minden értesítésre összerezzent. De nem érkezett hívás, sem üzenet.
A harmadik napon megnyitotta a közösségi oldalt – csak hogy megnézze, mi újság Dórával, és elterelje a gondolatait.