Katalin szeme összeszűkült, tekintete keményebbé, méricskélőbbé vált.
– Értem… – húzta el a szót lassan. Ujjai türelmetlen ritmusban doboltak az asztallapon. – Akkor viszont, Antoskám, neked kellene kezesként beszállnod. Az, hogy nem hivatalos a fizetésed, itt most nem akadály. Nem rád kerül a hitel, csak aláírsz Eszterért, és kész is.
Nóra kezében megmerevedett a csésze. Arra számított, hogy Márk azonnal tiltakozik majd: anya, miről beszélsz, így is nyakig ülök a saját tartozásaimban.
De nem ez történt.
Márk hallgatott. A kanalat forgatta az ujjai között, kerülte Nóra tekintetét. Végül megszólalt:
– Hát… át kellene gondolni.
Nóra lassan felé fordult. A férfi nem nézett rá.
– Eszter mégiscsak a testvérem – tette hozzá. – Gergő rendes srác, dolgozik. Nem olyanok, akik eltűnnének a pénzzel.
– A család az család – bólintott Katalin elégedetten. – Pontosan erről beszélek.
Nóra nem szólt semmit. Belül azonban valami jeges, ismeretlen érzés kezdett szétterülni benne. A férje tényleg fontolóra veszi ezt? Kezesként aláírni úgy, hogy közben a saját hitelei is ott lógnak a feje felett?
Vacsora után Katalin készülődni kezdett. Az előszobában megszorította Márk vállát, Nórának csak egy rövid biccentés jutott.
– Gondoljátok át nyugodtan. Nem pénzt kérek, csak egy aláírást. Eszter a testvére, nem idegen.
Az ajtó becsukódott. Nóra visszament a konyhába, és nekilátott a mosogatásnak. A víz csobogása fölött meghallotta, ahogy Márk megáll az ajtóban.
– Miért nem mondasz semmit? – kérdezte.
– Mit kellene mondanom?
– Anyám csak segítséget kér. Eszternek tényleg nehéz most.
Nóra elzárta a csapot, és szembefordult vele.
– Márk, komolyan beszélsz? Alig költöztünk be. Huszonöt évre elköteleztük magunkat ezzel a lakáshitellel. Te pedig azon gondolkodsz, hogy kezesként beugrasz, miközben a saját kölcsöneid is futnak?
– Ismered Gergőt.
– Azt tudom róla, hogy a bank már így sem ad nekik hitelt a meglévő tartozásaik miatt. Nekem ennyi éppen elég információ.
Márk vállat vont.
– Jó, hagyjuk. Majd kitaláljuk.
Bement a nappaliba. Nóra a mosogató előtt maradt, és az ablakon át a sötétedő tájat figyelte. A hűtő ajtaján, a számológépe mellett ott virított a fehér jegesmedvés mágnes Pécsről, amit sosem kért.
A telefon akkor csörrent meg, amikor már törölgette a kezét. Dóra hívta.
– Na, milyen az új birodalom? – kérdezte nevetve. – Belaktátok már?
Nóra elmosolyodott.
– Ugyan, milyen birodalom… inkább egy melléképület a kastély mögött. Gyere át, iszunk egy teát az erkélyen. Onnan legalább szép a kilátás.
– Fél óra, és ott vagyok!
Végül egy órával később már a keskeny erkélyen ültek. Lent mező terült el, mögötte egy fasor, amelyet már megérintett az ősz első sárgája. Dóra csendben hallgatta, ahogy Nóra elmeséli az estét – Katalint, Esztert, a kezesi ötletet. És azt, hogy Márk nem mondott határozott nemet.
– Várj csak – emelte fel a kezét Dóra. – A lakás teljesen a te neveden van?
– Igen. A hitelügyintéző kifejezetten javasolta, hogy Márk ne szerepeljen benne. A nem bejelentett jövedelme, a kétszázezres hitelkártya-keret és a másik kölcsöne csak rontott volna az esélyeken. Így egyedül az én nevem került a szerződésre.
– És most az anyja azt szeretné, hogy ő legyen kezes a húgáért?
– Pontosan.
Dóra hitetlenkedve megrázta a fejét.
– És erre mit mondott?
– Azt, hogy át kell gondolnia.
– Át kell gondolnia? – fújt egyet Dóra. – Nóra, a kezesség nem formalitás. Ha ők nem fizetnek, Márkon verik le. Ha ő nem tudja állni, rajtatok csattan. Egy háztartás vagytok.
– Tudom.
– És ő tényleg mérlegeli?
Nóra a mezőt nézte, nem válaszolt azonnal.
– Nem mondta, hogy nem – szólalt meg végül halkan. – Nem mondta azt, hogy anya, nekem is tartozásaim vannak, szó sem lehet róla. Csak azt, hogy majd átgondolja.
Dóra elhallgatott egy pillanatra.
– Tudod, mi zavar ebben? Nem az, hogy az anyósa kért valamit. Az anyósok kérnek. Az a furcsa, hogy ő nem zárta le rögtön.
Nóra bólintott. Pontosan erről volt szó. Nem Katalin tolakodása fájt igazán – azt már megszokta. Hanem az, hogy Márk számára ez valódi dilemmává vált.
Dóra pár óra múlva hazament. Nóra bezárta mögötte az ajtót, majd visszasétált a konyhába. Márk a nappaliban ült, a telefonját böngészte. Nem kérdezte, miről beszélgettek.
Nóra a hűtő előtt megállt. Anyja „Minden rendben lesz” feliratú mágnese félrecsúszva állt a sarokban. Középen pedig ott díszelgett a fehér pécsi jegesmedve, amelyet sosem akart.
A következő napok vontatottan teltek. Esténként ugyanaz ismétlődött: nyolc körül megszólalt Márk telefonja, a kijelzőn megjelent a „Mama”, ő pedig kivonult az erkélyre, és félig becsukta maga mögött az ajtót. Nóra csak foszlányokat hallott: „Igen… értem… beszélek vele…”
Amikor visszajött, komor volt, szűkszavú. Ha kérdezte, mi újság, csak annyit felelt: semmi különös. Aztán csend ereszkedett rájuk a következő estig.
Csütörtökön azonban Nóra telefonja csörrent meg. Éppen salátához szeletelte a zöldségeket, amikor meglátta a kijelzőn Katalin nevét. Megtörölte a kezét, vett egy levegőt, és fogadta a hívást.
– Nórikám, szervusz – szólt bele az anyós mézes hangon. – Hogy vagytok? Kezditek megszokni az új helyet?
– Lassan igen.
– Ennek örülök. – Rövid szünet. – Azért kereslek, mert úgy hallom, nem nagyon támogatod, hogy Márk segítsen a testvérének.
Nóra ujjai megfeszültek a telefon körül.
– Nem ellene vagyok. Csak igyekszem felmérni a kockázatokat.
– Ugyan, miféle kockázatokról beszélünk? – keményedett meg a hang. – Nem veszítetek semmit. Eszter a saját vére. Én személyesen felelek érte. Ilyenkor a család összetart, nem pedig a legrosszabbat feltételezi.
– Nem feltételezek semmit – felelte Nóra nyugodtan. – De ha mégsem tudnának fizetni…
– De hát ne is fessük az ördögöt a falra – vágott közbe Katalin élesebben. – Miért kell rögtön a bajt vizionálni?