— …kiküldetések. Náluk minden online zajlik.
Tehát Nóra tudott róla. Tudta, és mégis hallgatott. Fedezte őt.
— Akkor mégis hová utazik minden hónapban? — kérdeztem kíméletlenül.
— Fogalmam sincs — vált élessé a hangja. — Ezt tőle kérdezd meg.
És bontotta a vonalat.
Leültem a kanapéra. Nem voltak kiküldetések. A barátnője tisztában volt vele. Eszter hazudott. Hónapról hónapra. Két éven át.
Eszembe jutottak az apró ajándékok, amiket hozott. Hűtőmágnesek, tollak, kis csecsebecsék. Olyasmik, amiket bárhol meg lehet venni pár perc alatt.
Ekkor üzenet érkezett tőle: „Ne haragudj, megbeszélésen voltam. Hogy van anyukád?”
Azonnal visszaírtam: „Most épp hol vagy?”
„Pécsen. Borzalmas a szálloda. Teljesen kimerültem.”
„Mi a hotel neve?”
Nem válaszolt.
Újabb üzenetet küldtem: „Eszter, beszéltem az irodátokkal.”
Hosszú percekig semmi. Aztán: „És?”
„Azt mondták, egész héten bent voltál.”
Csend.
Végül megjelent: „Meg tudom magyarázni.”
„Hallgatlak.”
„Nem telefonon. Holnap este otthon leszek. Beszéljünk személyesen.”
„Mikor érsz haza?”
„Holnap estére.”
„Rendben. Várni foglak.”
Az éjszaka álmatlanul telt. A két év minden egyes „üzleti útja” most hazugságnak tűnt.
Reggel hazamentem. Anyám állapota javult, a húgom átvette a felügyeletét.
Otthon néma csend fogadott. Kinyitottam Eszter szekrényét. Kerestem valamit, bármit. Egy régi kabát zsebében blokkot találtam. Étterem. Két hónappal ezelőtti dátum. Késő esti időpont.
Két főétel. Két desszert. Nem szerény összeg.
További nyugták kerültek elő más zsebekből is. Éttermek, kávézók, hotelek. Az időpontok egybeestek az „utazásokkal”. Valóban elment valahová. Csak nem dolgozni.
Este kulcs csörrent a zárban. Eszter belépett, maga után húzva a bőröndjét. Amikor meglátott a nappaliban, megtorpant.
— Szia — mondta halkan.
— Ülj le — intettem a fotel felé.
Engedelmesen leült. A tekintetét a padlóra szegezte.
— Két éve, Eszter — szólaltam meg végül. — Két teljes éve hitegetsz ezekkel a kiküldetésekkel.
Nagy levegőt vett, majd a kezébe temette az arcát.
— El akartam mondani.
— Ki az?
Felnézett. Könnyek csorogtak az arcán.
— Egy tréningen találkoztunk, két és fél éve. Nős. Két gyereke van.
— Két és fél éve? — ismételtem meg döbbenten.
— Az elején tudtuk, hogy nincs jövője. Családos ember. Én sem akartam válást. De fél év után nem bírtuk tovább. Találkozni kezdtünk.
— Akkor ezek a kiküldetések…
— Igen — felelte alig hallhatóan.