Emese végül nem bírta tovább a bizonytalanságot. Elhatározta, hogy minden előzetes jelzés nélkül felkerekedik, és személyesen néz a dolgok végére. Minél tovább rágódott rajta, annál inkább az az érzése támadt, hogy Réka eltitkol előle valamit. Az ő lánya tiszta lelkű, jóhiszemű teremtés – könnyen lehet, hogy valaki kihasználta. És ha baj van, mégis ki más sietne a segítségére, ha nem az édesanyja?
Emese fiatal korában egészen más természet volt. Határozott, szókimondó nőként nőtt fel, akivel nemigen mertek ujjat húzni. Nemcsak a lányok, de a fiúk is tartottak a csípős nyelvétől és attól, hogy szükség esetén keményen kiáll magáért. Egyedül Márk tudta megszelídíteni – nem erővel, hanem türelemmel, figyelemmel és gyengédséggel. Réka inkább az apjára ütött: csendesebb, békésebb fajta. Ha bántották, nem csapott zajt, inkább félrehúzódott, mintha a sértő fél levegővé vált volna. Túl jószívű és büszke egyszerre – az ilyen embereknek ritkán könnyű az élet.
A férjének és még a szomszédoknak is azt mondta, hogy a lánya hívta, mert szeretné átbeszélni a közelgő esküvő részleteit. Összekészített néhány falusi finomságot is: Réka mindig örült az anyja savanyú uborkájának és a házi málnalekvárnak. A csomag mellé azonban aggodalmat is vitt magával – az anyai megérzés nem hagyta nyugodni, hogy valami nincs rendben.
Másnap már a kórházból hívta fel Réka, hangja izgatottan csengett a telefonban.
– Anya! Képzeld, kislányom született! Minden rendben van, hála Istennek, hogy ideértél. A fájdalomtól majdnem elájultam… bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha tényleg elveszítem az eszméletemet. De itt voltál, és most már minden jó – csacsogta boldogan.
– Ne próbálj elterelni, Réka – próbált szigorúan felelni Emese, bár a szíve hevesen vert. Unokájuk született… egy kislány! Mégis ott motoszkált benne a kérdés: hol van a vőlegény? Egyáltalán létezik?
– És az édesapja? – kérdezett rá keményebben. – Csak nem apa nélkül nő fel a mi unokánk? Ez most valami új szokás, hogy férfi támasz nélkül vágnak neki az életnek? Ez így nincs rendjén, kislányom…
– Anya, olyan gyönyörű kék szeme van, mint neked! A nővérek azt mondják, ha sötétebb kék, később barna lehet, de ha világos, akkor úgy is marad. Majd mindent elmesélek, jó? – Réka hangja megremegett, és Emese haragja azonnal enyhült. Hiszen a gyermeke beszél hozzá.
– Jól van, majd később – sóhajtott fel. – Inkább mondd, mit vigyek nektek, mire lesz szükségetek?
– Anya, minden elő van készítve! A szekrényben külön polcra tettem a csomagot a hazamenetelhez, ki van vasalva, szépen összehajtva…
Emese hallgatta a részleteket, de közben a gondolatai máshol jártak. Örült az unokának, mégis ott feszítette belül a kimondatlan kérdés, amelyre hamarosan választ kellett kapnia.