A török nyelv azonban makacsabbnak bizonyult, mint elsőre hitte, szerencsére Gábor türelme határtalan volt. Esténként leültek a konyhaasztalhoz: ő kimondott egy-egy mondatot, Eszter utána ismételte, néha belegabalyodott a ragokba, rossz hangsúlyt tett egy szóra. Gábor ilyenkor felnevetett, de nem gúnyosan, inkább biztatón. Egy idő után Eszter is nevetni kezdett a saját bakijain. Meglepte, milyen felszabadító érzés ez. Korábban rettegett attól, hogy ostobának tűnik. Itt ez valahogy elvesztette a jelentőségét.
Három hónap elteltével munkába állt. Besegített a panzió ügyeibe: ő kezelte a levelezést a külföldi vendégekkel, intézte a foglalásokat, és átvette az online felületek frissítését is. Gyorsan kiderült, hogy van érzéke hozzá. A visszajelzések egyre lelkesebbek lettek, a szobák telítettsége nőtt. Gábor gyakran nézett rá úgy, hogy attól zavarba jött.
– Okos nő vagy – mondta neki egyszerűen, minden túlzás nélkül.
– Csak még nem láttál elég rossz napomon – felelte Eszter.
– Dehogynem. Pont eleget láttam – válaszolta csendesen.
Őszre végleg odaköltözött hozzá. Hivatalosan a panzió melletti kétszintes házba, amelyet kert vett körül; a fügefák árnyékot adtak, a gránátalmafák vörösen izzottak a napfényben. Gábor a bejárat mellé rózsatövet ültetett, mert Eszter egy alkalommal elejtette, mennyire szereti a rózsát. Ő pedig megjegyezte.
Szeptemberben megérkeztek Pétertől a válási papírok. Eszter aláírta, visszaküldte. Mária még egyszer telefonált; a hangja éles volt, a szavai sértőek. Eszter végighallgatta, majd nyugodtan csak ennyit mondott:
– Jó egészséget kívánok, Mária.
Letette a telefont, kiment a kertbe. Leszakított egy súlyos, sötétbordó gránátalmát, amely szinte feketének tűnt. Egy tál fölött kettétörte. A magok halk zörejjel peregtek ki.
Gábor utána ment, kivett egy szemet a tálból, megkóstolta.
– Édes – jegyezte meg.
– Igen – bólintott Eszter. – Az.
Októberben Judit néni érkezett két hétre. Csillogó szemmel járta a piacot, a telefonos fordítóval alkudozott, és három zacskó fűszerrel meg egy festett tálcával tért haza. Gábort gyorsan felmérte, majd rövid ítéletet hirdetett:
– Rendben van ez az ember. Jók a szemei.
Ez nála a legmagasabb elismerésnek számított.
Az utolsó estén hárman ültek a teraszon. A kikötő fényei csillogtak odalent, valahonnan halk török zene szűrődött fel. Judit néni a poharát forgatta, a víztükröt nézte.
– Eszter – szólalt meg halkan.
– Tessék?
– Mosolyogsz.
Eszter először nem értette. Aztán rájött. Valóban mosolygott, minden különösebb ok nélkül, csak úgy, a tengerre nézve.
– Úgy tűnik – felelte.
Judit néni elégedetten bólintott. Nem kellett több szó.
Jött a november, majd a december. Az első újév Alaçatiban – majonézes saláták, veszekedések és Mária kotlettjei nélkül. Gábor fényfüzéreket aggattott a kertbe, áthívták a szomszédokat, gyertyák égtek az asztalon, bor került a poharakba. Éjfélkor Gábor megcsókolta, és valamit a fülébe súgott törökül.
– Mit jelent? – kérdezte nevetve.
– Majd megtudod. Tanuld a nyelvet – kacsintott rá.
Eszter a vállára hajtotta a fejét.
Az előző életéből a konyhai viták, a sárguló levelű fikusz, a „Home” feliratú lábtörlő és Péter mindent betöltő hangja lassan elhalványultak. Mintha egy távoli parton maradtak volna, egy másik időben.
Itt viszont ott volt a tenger. És mellette egy férfi, aki emlékezett arra, hogy szereti a rózsát.
Ez elégnek bizonyult. Sőt, több mint elégnek.
Két év telt el.
Egy reggel Eszter frissen főtt kávé illatára ébredt.
Nem kiabálásra. Nem ajtócsapódásra. Nem követelésekre. Csak a kávé aromájára. Gábor már a konyhában volt, halkan dúdolt valamit, a nyitott ablakon át besodródott a sós tengeri levegő.
Eszter mozdulatlanul feküdt, és hallgatta a csendet – azt az élő, meleg, tartalommal teli csendet. A sirályok hangja keveredett a kertben susogó fügefa leveleivel. Az éjjeliszekrényen egy török–magyar szótár hevert könyvjelzővel; még mindig tanulta a nyelvet, már egész jól beszélt, bár néha összekeverte a ragokat. Gábor ilyenkor kijavította, mosolyogva.
Kezébe vette a telefonját. Pétertől nem volt üzenet – fél éve már nem írt. Judit néni éjjel küldött hangüzenetet: „Jól alszom. Te hogy vagy?” Eszter mosolyogva válaszolt.
A konyhában Gábor elé tette a csészét, majd leült vele szemben, könyökére támasztotta az arcát.
– Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte.
– Kedd – felelte Eszter.
– Két éve, szintén kedden érkeztél meg.
Eszter ránézett. Az öböl vakító kékséggel ragyogott odakint.
– Két év – ismételte halkan.
Gábor kiment a kertbe, és egy apró rózsaággal tért vissza – arról a bokorról, amelyet neki ültetett. Egyetlen bársonyos, mélyvörös bimbó volt rajta.
Szó nélkül az asztalra tette.
Eszter az arcához emelte. Az illata erős és édes volt, igazi.
Ennél az asztalnál senki nem emelte fel a hangját. Senki nem sorolta a másik hibáit. Senki nem nyitott rájuk váratlanul egy idegen kulccsal.
Csak a kávé gőzölgött. A rózsa illatozott. A tengert látni lehetett az ablakból. És vele szemben ott ült az a férfi, aki két évvel korábban a repülőtéren várta, a nevét tartva a kezében.
Ez elegendő volt.
Talán egy egész életre is.