…a fényképet is – azt, amelyiken ő és Péter állnak egymás mellett, még egy másik élet illúziójában. A képen mögöttük Judit nevetett a tengerparton, egy nyolc évvel korábbi nyáron. Ennél személyesebb tárgy alig maradt a lakásban. Vagy talán volt még, csak ő már nem tudta felidézni.
Fél tizenegy körül taxit hívott.
Az ajtóban még egyszer megállt. Végignézett a konyhán, ahol Péter annyiszor emelte fel a hangját. Az ablakpárkányon álló fikuszon sárgult egy levél. A bejáratnál heverő „Home” feliratú lábtörlő – Mária ajándéka az előző szilveszterről – mintha burkolt üzenetet hordozott volna: szeresd ezt a házat jobban, mint önmagad.
Eszter kilépett, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót.
A taxi már a ház előtt várakozott. A sofőr szó nélkül a csomagtartóba tette a bőröndöt, majd elindultak.
Eszter elővette a telefonját.
„Indulok a repülőtérre” – írta Gábornak.
A válasz szinte azonnal megérkezett: három piros szív és egyetlen szó.
„Várlak.”
Hátradőlt az ülésen. Az ablakon túl elcsúszott a város: minden utcasarkát ismerte, mégis idegennek tűnt. Néhány sarokkal arrébb talán Mária éppen a kávéját kortyolgatta, és már tárcsázta is a fiát, hogy panaszkodjon valamiért. László valószínűleg a bejárat előtt cigarettázott. Péter pedig egy tárgyalóasztalnál ült, rezzenéstelen arccal.
Egyikük sem sejtette még.
A gép délután háromkor szállt le Izmirben, helyi idő szerint.
Eszter kilépett az érkezési csarnokba, és az első, amit megérzett, a levegő volt. Langyos, enyhén sós illatú, egészen más, mint az otthoni repülőtér steril hidegsége. Megállt az emberek sodrában, lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett. Élő volt. Valóságos.
Gábor a kijáratnál állt, kezében egy táblával. A táblán csak ennyi állt: „Eszter” – latin betűkkel. Ő hamarabb észrevette a férfit, mint az őt. Néhány másodpercig csak figyelte: napbarnított bőr, világos ing, enyhe feszültség a mozdulataiban, ahogy a tömeget kémlelte.
Aztán a tekintetük találkozott.
Gábor mosolya lassan szétáradt az arcán. Eszterben valami felengedett – mintha egy régóta ökölbe szorított kéz végre kinyílna.
– Megérkeztél – mondta Gábor kissé akcentussal.
– Igen, itt vagyok – felelte Eszter.
Nem volt nagy jelenet, sem túlzó ölelés. Gábor átvette a bőröndöt, és egymás mellett indultak a parkoló felé. A közelségük önmagában elég volt.
Alaçatı pontosan olyan volt, amilyennek Eszter elképzelte – és mégis meglepően más. Kőből épült házak, fehérre meszelt falak, minden ablakban muskátli. Olyan szűk utcák, hogy az autó alig fért el bennük. A levegőben tengerillat keveredett frissen főzött kávé és fűszerek – talán fahéj, talán menta – aromájával.
Gábor kis szállodája a központtól kissé távolabb állt. Nyolc szoba, barátságos belső udvar narancsfával, és egy terasz, ahonnan a teljes öböl belátható volt. Pont az a terasz, amelyet a fényképen látott.
– Ez lesz a szobád – mondta Gábor, miközben kinyitotta az ajtót. – Egyelőre. Aztán majd meglátjuk.
Eszter felnevetett. Nem udvariasságból, nem kényszerből – őszintén, felszabadultan. Talán hónapok óta először.
A szobában levendula és fa illata keveredett. Fehér falak, fa spaletták, lenvászon ágynemű. Az éjjeliszekrényen apró vadvirágcsokor.
– Te szedted? – kérdezte.
– A piacon vettem. De ha szeretnéd, legközelebb én gyűjtöm.
Eszter letette a táskáját, majd kilépett az erkélyre. Az öböl kékje szinte vibrált a délutáni fényben, távol fehér vitorlák rajzoltak mozdulatlan íveket. A nap már ereszkedett.
A zsebében megremegett a telefon. Péter hívta.
Ránézett a kijelzőre, aztán visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe.
Sokáig csörgött. Később üzenetek érkeztek: előbb rövidek, majd egyre hosszabbak. Este, amikor Gáborral a teraszon ültek egy pohár helyi bor mellett, akkor olvasta el őket.
Péter szerint „megőrült”, „ez vállalhatatlan”, „anya teljesen kiborult”, és „azonnal magyarázattal tartozol”. Az utolsó üzenet így zárult: „Köteles vagy hazajönni.”
Eszter letette a telefont, és belekortyolt a borba.
– Ír? – kérdezte Gábor anélkül, hogy ránézett volna. A tengert figyelte.
– Igen.
– Nagy baj?
– Ugyanaz, mint mindig.
Gábor bólintott. Nem faggatózott, nem adott tanácsot. Csendben újratöltötte a poharát.
Ezért külön hálás volt neki.
Péter nem fogadta el azonnal a válást. Telefonált, üzeneteket küldött. Egy alkalommal Mária is felhívta – szégyenről és hálátlanságról beszélt. Eszter egy percig hallgatta, udvariasan elköszönt, majd bontotta a vonalat. Judit elmondása szerint László a ház előtt magyarázta a szomszédoknak, hogy „ő ezt már az elején tudta”. Judit nevetve adta tovább a hírt.
– Élj – mondta neki telefonon. – És élj jól. Az lesz a legjobb válasz mindenre.
Eszter így tett.
Az első hónapok Alaçatiban lassú gyógyulásként teltek. Nem ébresztőórára kelt, hanem amikor kipihente magát. Reggelenként a teraszon kávézott, hallgatta a sirályokat az öböl felett. A piacon húszféle olívabogyót árultak, sajtokat, friss fűszernövényeket, festett kerámiákat. Az árusok hamar megjegyezték a nevét, mosolyogva köszöntötték.
A török nyelv azonban nehezebben engedett közel magához.