– …és a lakást is rakd rendbe, mert múltkor megjegyezte, hogy szag van – fejezte be Péter.
– Rendben – válaszolta Eszter csendesen.
Nem dühöt érzett. Inkább valamiféle fáradt nyugalmat, olyasmit, mint amikor az ember már megvette a jegyet, és pontosan tudja, hogy a vonat be fog futni.
Péter bevonult a szobába tévét nézni. Eszter elővette a telefonját, megnyitotta az üzenetváltást.
„Kedden” – írta.
A válasz szinte azonnal megérkezett. Egyetlen szó, egy mosollyal:
„Ott leszek.”
Az utcáról tompa moraj szűrődött fel. Lent csapódott a lépcsőház ajtaja – talán László ment le cigarettáért. Eszter elmosta a tányérokat, áttörölte az asztalt, aztán bement a fürdőbe. Ráfordította a zárat. Aznap először maradt teljesen egyedül.
Hosszasan nézte magát a tükörben. Harminchárom éves. Barna szemek, alattuk sötét árkok. A haját csak összecsapta reggel.
Hat nap – számolta magában. – Mindössze hat.
Mária vasárnap fél tizenkettőkor toppant be, ahogy mindig: előzetes jelzés nélkül. Eszter már a kulcs fordulásából tudta, ki érkezett, és érezte, ahogy belül automatikusan megfeszül valami.
– Péter itthon van? – kiáltotta az anyósa már a küszöbről, köszönés helyett.
– A szobában – felelte Eszter a konyhából.
Mária elment mellette anélkül, hogy ránézett volna, egyenesen a fiához. Néhány perc múlva nevetés hallatszott, majd:
– Eszter, főzz egy kávét!
Nem kérés volt. Utasítás.
Eszter feltette a kotyogóst, és figyelte, ahogy a víz forrni kezd. Öt nap. Már csak öt. Úgy ismételgette magában, mintha varázsige lenne.
Az anyósa kisvártatva megjelent a konyhában, szemlét tartani. Végighúzta az ujját az ablakpárkányon, megnézte a port rajta, elhúzta a száját.
– Szoktad te locsolni a virágokat?
– Igen.
– A fikusz teljesen besárgult.
– Sokéves már, Mária.
– Amíg én gondoztam, nem volt baja – vágta rá, majd benyitott a hűtőbe. – Péter mondta, hogy mostanában nem főzöl valami jól.
Eszter nem felelt. Régen leszokott a magyarázkodásról – olyan volt, mintha egy falnak próbálná bizonygatni, miért nem tégla.
Mária elővett a táskájából egy dobozt: fasírtot hozott, mint mindig. Péter rajongott érte. Sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy „anya tudja, hogyan kell”. Eszter egyszer megpróbálta ugyanúgy elkészíteni – elkérte a receptet, gondosan követte. Csak később jött rá, hogy egy hozzávaló szándékosan kimaradt belőle.
Ebéd után Péter és az anyja leültek egy régi filmet nézni. Eszter közölte, hogy leugrik a patikába. Senki nem reagált.
Kilépett a házból, és először csak céltalanul sétált, aztán a Duna-part felé vette az irányt. A parkban babakocsit tologató anyák, nejlonszatyros nyugdíjasok, padokon beszélgetők.
Felhívta Juditot.
– Hol vagy? – kérdezte a nagynéni azonnal.
– A parton. Egy órára megszöktem.
– Öt nap?
– Öt.
Judit hallgatott egy pillanatig.
– Az irataid nálad vannak?
– Mindent betettem a munkatáskámba. Péter sosem nyúl hozzá.
– Ügyes lány. És figyelj rám: semmit ne változtass. Akármi történik ebben az öt napban, maradj a tervednél. Érted?
Eszter a vizet nézte. A kacsák makacsul úsztak szembe az árral.
– Nem fogok meghátrálni – mondta halkan.
Hétfőn azonban minden balul indult.
Péter már reggel feszült volt. A munkahelyén történhetett valami – nem részletezte, csak komoran járkált a lakásban, és apróságokba kötött bele.
– Már megint a folyosó közepén hagytad a táskád!
– Égve hagytad a villanyt a fürdőben!
– Miért nincs rendes fehér kenyér, csak ez a magos izé?
Eszter odébb tette a táskát, lekapcsolta a villanyt, megígérte, hogy vesz kenyeret. Belül üres volt. Se harag, se sértettség. Csak üresség. És ez ijesztette meg igazán: amikor már semmi nem mozdul benned, ott valami régen meghalt.
Este azt mondta, bevásárolni megy. Valójában beült egy közeli kávézóba. Rendelt egy lattét, kinyitotta a laptopját. Ellenőrizte a foglalást: repülőjegy rendben, a szállás az első három éjszakára lefoglalva, amíg tovább nem utazik Alaçatiba. Gábor küldött egy képet: terasz a tenger fölött, narancsszínű ég, két pohár az asztalon.
„Ez lesz az első esténk” – írta magyarul, kissé esetlenül, de igyekezettel. Tanulta a nyelvet – miatta.
Eszter lehajtotta a laptop fedelét, és kinézett az ablakon. László haladt el épp a kávézó előtt, bevásárlószatyrokkal, a szokásos szürke dzsekijében. Ösztönösen hátrébb húzódott az üvegtől. Csak őt ne.
De László észre sem vette. Ment tovább, örökké elégedetlen arccal.
A kedd gyorsabban érkezett el, mint ahogy félelmet tudott volna érezni.
Péter nyolckor elindult dolgozni. Futó puszit nyomott Eszter arcára – megszokásból, nem érzelemből –, majd becsapta az ajtót. Eszter még tíz másodpercig állt az előszobában, hallgatta, ahogy a léptei elhalkulnak a lépcsőházban.
Aztán bement a hálóba, és előhúzta a bőröndöt.
Nyugodtan, rendszerezetten pakolt. Sem kapkodás, sem könnyek. Iratok, ruhák, laptop. Az éjjeliszekrény fiókjából kivette a fényképet is – azt, amelyiken ő és Péter állnak egymás mellett, még egy másik élet illúziójában.