Attól tartva, hogy esetleg jogi útra terelem a dolgot Gábor megrongált holmija miatt, vagy más módon próbálok elégtételt venni, Mária úgy döntött, megelőzi a bajt. Ugyanakkor megsajnálta a „szegény” Lillát is, aki állítása szerint fedél nélkül maradt. Végül egy hirtelen elhatározással ajándékozási szerződést íratott, és a kétszobás lakását a lánya nevére íratta.
Lilla hamar ráérzett, mit jelent ez a gyakorlatban: egyik napról a másikra ő lett az ingatlan kizárólagos tulajdonosa. Nem is telt bele sok idő, újra felbukkant az a férfi, aki miatt korábban a bérelt lakását elveszítette. Most már azonban egészen más volt a felállás – saját lakás várta, így a kapcsolat is új lendületet kapott.
A helyzet pikantériája, hogy Mária eközben a lakás legkisebb, átjáró szobájába szorult vissza a felnőtt fiával együtt. Éjszakánként kénytelen hallgatni Lilla és az élettársa hangos veszekedéseit, nappal pedig a három macska után takarítani. Az új „vő” pedig nem is próbál finomkodni: egyre gyakrabban célozgat arra Márknak, hogy ideje lenne külön költöznie, hiszen az ingatlan hivatalosan Lilla tulajdona.
– Képzeld, néha még aludni sem tudok rendesen – mondta Márk, és kétségbeesetten kereste a tekintetem. – Amikor ordibálnak, kiviszem a kempingágyat a konyhába. Eszter, kérlek… hadd menjek vissza hozzád. Most már mindent értek. Anyu is naponta sír, azt hajtogatja, mekkora hibát követett el.
Nyugodtan végighallgattam. Egy halvány, udvarias mosoly suhant át az arcomon, miközben megigazítottam a kabátom gallérját. Már nem kavart fel a panasza, inkább valamiféle távoli sajnálatot éreztem.
– Tudod, Márk – feleltem csendesen –, azt mondják, egy családban mindenen osztozni kell. Úgy tűnik, nálatok ez most valóban megvalósult. Közös a lakás, közösek a konfliktusok, közös a felelősség. Élvezzétek ki.
Nem vártam választ. Sarkon fordultam, és határozott léptekkel elindultam a metrólejárat felé. A levegő hűvös volt, de szokatlanul könnyűnek éreztem magam.
A garzonlakásomat továbbra is Gábor bérli; pontosan, minden hónapban ugyanazon a napon utalja a megbeszélt összeget. Ez a kiszámíthatóság most többet ér számomra bárminél. A félretett pénzből nyárra egy kellemes gyógyüdülést tervezek valamelyik nyugodt fürdővárosban. Egyedül szeretnék menni – csendben, rohanás és dráma nélkül.
Először hosszú idő után nem félek a magánytól. Inkább lehetőségnek látom: alkalomnak arra, hogy végre saját magamra figyeljek. Nincs több kiabálás a fal túloldaláról, nincs alkalmazkodás, nincs állandó megfelelési kényszer.
Ahogy leértem a metró peronjára, tudatosult bennem, hogy valójában nem veszítettem el semmit. Ellenkezőleg: visszakaptam a nyugalmamat. És ez az, amit most már semmilyen könyörgésért nem adnék fel.