Akkorára remegtek az ujjai, hogy a készülék kicsúszott a kezéből és a padlón koppant.
– Telik az idő, hölgyeim – jegyezte meg hűvös tárgyilagossággal az alpolgármesteri hivatal képviselője, miközben az órájára pillantott. – A holmimat tartalmazó zsákokat hozzák be az erkélyről, és mindent pontosan oda tegyenek vissza, ahonnan elmozdították. Semmi hirtelenkedés.
Alig húsz perc múlva a lépcsőház inkább hasonlított egy költöztetés utáni raktárra, mint társasházi folyosóra. Batikolt táskák, összekötözött csomagok, macskabútorok tornyosultak mindenfelé. Lilla hangosan zokogva vonszolta lefelé a lépcsőn a hatalmas, súlyos bőröndöt, amely minden foknál tompán döndült egyet. Mária lihegve, falfehéren követte, ő zárta a sort.
Amint kiértek az utcára, anyósom hirtelen megtorpant. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit – talán egy újabb vádló tirádát –, de a torkán csak egy rekedt, elfojtott hang tört fel. A tekintete ide-oda cikázott, majd tett felém egy bizonytalan lépést. A következő pillanatban azonban megbicsaklott a térde. Ez most nem a szokásos színjáték volt. A körzeti megbízott jelenléte, a szomszédok kíváncsi pillantásai és a fenyegető szégyen akkora nyomást helyeztek rá, hogy a teste egyszerűen felmondta a szolgálatot. Lerogyott a bejárat melletti kopott padra, a combját dörzsölte, és kapkodva próbált levegőhöz jutni. Valódi pánikroham rázta meg.
Lilla kétségbeesetten kezdett kotorászni az élelmiszeres szatyrok között, amelyeket nemrég hoztak a boltból. Előhúzott egy ásványvizes palackot, és remegő kézzel az anyja szájához emelte, közben pedig az egész utcának panaszkodott a „szívtelen menyéről”. A rendőr csak a fejét csóválta, majd visszasétált a szolgálati autóhoz.
Gábor azonnal tárcsázta az ismerős lakatost, és sürgős zárbetétcserét rendelt. Olyat, amelyhez kizárólag neki és nekem lesz kulcsunk. Mária és Lilla a ház előtt maradtak a csomagjaikkal, mígnem egy ismerős által hívott kisteherautó meg nem érkezett értük.
Este Márk rontott be a lakásba, az arca döbbent és feldúlt volt. Már az előszobából kiabálni kezdett, hadonászva.
– Eszter, teljesen elment az eszed? Ez csak beton meg falak! Pár négyzetméterért képes vagy sírba tenni az anyámat és szétverni a családot? Idegösszeomlást kapott, alig áll a lábán! Egy rendes feleség nem tesz ilyet!
Végighallgattam a kirohanását, és közben azt figyeltem, ahogy a nyaka elvörösödik az indulattól. Abban a pillanatban dermesztő tisztasággal értettem meg: ezzel az emberrel nincs közös jövő. Meg volt győződve róla, hogy én vagyok a hibás az ő törvénysértésükért. Szó nélkül levettem a szekrény tetejéről a nagy utazótáskát, és kinyitottam a gardróbot.
– Édesanyád szeret mások lakhatásáról dönteni? – kérdeztem higgadtan, miközben sorra hajigáltam bele az ingeit és nadrágjait. – Most megoldhatja a tiedet is. Pontosan egy órád van, hogy összeszedd, ami még itt maradt, és elhagyd az én lakásomat. Ha nem, ismét hívom a hatóságot. A gyors kiköltöztetésben ma már rutint szereztem.
Márk ledermedt. Látszott rajta, hogy erre nem számított. Hebegni kezdett, hogy csak felindulásból beszélt, ne csináljak ekkora ügyet belőle, de bennem addigra végleg lezárult valami. Árulóval nem élek együtt. Végül becsapta maga mögött az ajtót, és az anyjához költözött.
Akár itt is véget érhetett volna a történet egy szokványos válással, de az élet más forgatókönyvet tartogatott.
Két hónappal később a bíróság folyosóján futottunk össze, ahol a házasságunk felbontását intéztük. Márk lefogyott, gyűröttnek tűnt, és olyan tekintettel nézett rám, amelyben egyszerre volt bánat és kétségbeesés.
– Eszter, nem próbálhatnánk meg mégis újrakezdeni? – kérdezte halkan, miközben idegesen babrált a táskája pántjával. – Nem bírom tovább. Ez kész pokol.
Kiderült, hogy miután határozottan kiálltam magamért, Mária egészen komolyan vette a dolgot, és olyan lépésre szánta el magát, amire senki sem számított.