— Tudod mit… én most teljesen másképp látom ezt az egészet.
Nem fenyegetőzöm tovább — folytatta higgadt, már-már dermesztő nyugalommal. — Holnap valóban beadom a válókeresetet. Hogy te aláírod-e vagy sem, az innentől mellékes.
A konyharuhát ingerülten a mosogatóba hajította, aztán a hálószoba felé indult. Nem volt benne több hezitálás. Még aznap este elhagyja a lakást — azt a lakást, amely Gábor tulajdona volt már a házasságuk előtt is. Visszaköltözik az édesanyjához. És amikor belép majd a régi gyerekszobájába, ki fogja mondani: anya mindvégig tisztán látott. A férje egyszerűen nem érett meg arra, hogy valódi társa legyen valakinek.
Testben felnőtt férfi, de lélekben még mindig az anyja árnyékában él. Mintha egy láthatatlan zsinór kötné hozzá, és minden gondolata csak visszhangja lenne annak, amit otthonról hall.
Hálás is lesz az anyjának. Azért, mert amikor észrevette ezt a függőséget, nem uszította, nem beszélte tele a fejét, nem erőltetett rá döntéseket. Hagyta, hogy Nóra maga jöjjön rá az igazságra, és saját maga vonja le a következtetéseit.
Különösen eszébe jutottak az esküvő előtti szavak:
„Kislányom, már a saját életedet éled. Lesz családod, saját otthonod. De ha valaha úgy alakulna, hogy mégsem működik valami, ne feledd: ide mindig visszajöhetsz.”
Most pontosan ezt tette.
A ruháit nagy, kockás táskákba hajtogatta, közben a telefonján taxit rendelt. A háttérben Gábor hangja szakadatlanul szólt, mint valami elakadt lemez. A sok szó közül egyetlen mondat ütötte meg igazán a fülét:
— Anyámnak igaza volt!
Nóra válasz nélkül lépett ki az ajtón. Csak annyit vetett oda búcsúzóul, hogy a hivatalos papírokat másnap reggel ő maga intézi el.
Néhány órával később már a szülei nappalijában ült, kezében forró teával. Ahogy az édesanyjának mesélt, megcsörrent a telefonja. A kijelzőn az anyósa neve villogott.
— Mit szeretne? — kérdezte hűvösen. Udvarias ember volt, de nem állt szándékában kedélyesen társalogni azzal, aki módszeresen aláásta a házasságát.
— Inkább én kérdezem, mit művelsz! Mit akarsz elérni, Nóra? Még a végén tényleg elválik tőled!
— Nem ő fog elválni tőlem — felelte szárazon. — Én hagyom el őt. Holnap beadom a keresetet.
— Egyetlen veszekedés, és már rohansz is a bíróságra? Akkor sosem szeretted igazán! Tudtam, hogy nem volt benne őszinte érzés!
— Gondoljon, amit akar. Nem érdekel — zárta le a beszélgetést, és kinyomta a hívást.
Sem magyarázkodni, sem bizonygatni nem kívánt ennek a nőnek. Nem tartozott neki elszámolással. Egy dolgot viszont biztosan tudott: saját magát és a saját életét többre tartja, mint bármilyen házasságot, amelyben nincs valódi társa.