A kulcscsomót kemény mozdulattal az asztal közepére hajította.
– Ennyi volt az ünnepség. Lilla, Márk, Mónika – felállni, és kifelé az én lakásomból. Azonnal.
– Eszter, teljesen lejáratsz! – ordította Gábor, felpattanva a székről, és fenyegetően közelebb lépett. – Nem fogod kirakni az anyámat és az öcsémet! Azonnal kérj bocsánatot!
Eszter egy tapodtat sem hátrált. Elővette a telefonját, és nyugodt hangon válaszolt:
– Gábor, ha öt percen belül nem tűnik el innen a rokonságod, hívom a rendőrséget. Sőt, talán egy mentőt is a pszichiátriáról. Mert csak az vesztegeti el más tulajdonát ilyen magabiztosan, aki elhiszi, hogy neki mindent szabad.
– Gyere, Márk! Gyere, Lillám! Ebben a kígyófészekben nincs maradásunk! – jajveszékelt Mónika, látványosan a mellkasához kapva, és drámai léptekkel az előszoba felé indult.
Lilla szeme könnybe lábadt; most értette meg igazán, hogy nem lesz sem barack színű gyerekszoba, sem tágas lodzsa, amiről már ábrándozott.
A vendégek végül hangos ajtócsapkodás és „szívtelen, pénzéhes nő” szitkok közepette elhagyták a lakást. A folyosón csak Gábor maradt. Tanácstalanul álldogált, mint egy lebukott kisdiák. A nagylelkű családfő álarca lehullott róla, és alóla egy gyáva, számító ember nézett vissza.
– Eszterkém… ne csináld már… Csak felkaptad a vizet. Jó, kellemetlen volt anyám előtt… Majd holnap azt mondom nekik, hogy mégsem adjuk oda a lakást. Kitalálunk valamit. Hiszen házasok vagyunk…
Eszter szó nélkül a hálószobába ment. A szekrény tetejéről leemelt egy régi, kockás utazótáskát – még a költözés idejéből maradt meg –, és a férje lábához dobta.
– Pakolj. A bőröndödet a kamrában találod.
– Most komolyan… engem is kiraksz? A férjedet? Miért? Mit tettem?!
– Pont ez az. Semmit. Egész életedben semmit nem tettél, csak most megpróbáltad elvenni az enyémet. Nagyvonalú ajándékot akartál adni az öcsédnek? Remek. Ajándékozd neki a társaságodat az új családi életükhöz. Tizenöt perced van. Holnap beadom a válópert.
Gábor hisztije, könnyei és vádaskodása lepattant róla. Eszter tekintete hideg és üres volt, mint amikor az ember egy felesleges alkalmazást töröl a telefonjáról – egy mozdulat, és kész.
Amikor az ajtó végleg becsukódott a már volt férje mögött, Eszter a Mónika tányérján maradt vörös kaviárt a macskája táljába öntötte. Az állat elégedetten dorombolt, élvezve a ritka falatot.
Töltött magának egy pohárral abból a pezsgőből, amelyet az anyósa olyan lelkesen bontott fel – más lakására koccintva –, majd az ablakhoz lépett. Mélyet lélegzett. A falak újra az övéi voltak. Az otthona ismét erőddé vált.
Fél évvel később jutott el hozzá a történet folytatása. A válás gyorsan és különösebb huzavona nélkül lezajlott.