…a rezsit és a bevásárlásokat pedig kivétel nélkül Eszter állta.
– Hiszen a közös jövőnkre gyűjtök, egy vidéki házra! – hangoztatta mindig Gábor, miközben a megtakarítási számláján jó, ha néhány apró csilingelt.
És most ez az ember – aki egyetlen forinttal sem járult hozzá a falakhoz, amelyekért Eszter éveken át dolgozott – könnyed mozdulattal odaígérte a lakást a saját rokonságának nászajándékként.
– Ajándékozási szerződés? Már holnap? – kérdezte Eszter olyan halkan és kimérten, hogy Mónika elégedett mosollyal könyvelte el: a menye beletörődött.
– Hát persze, kincsem! Minek halogatni? Márk esküvője egy hónap múlva lesz. Kell nekik egy kis fészek, ahol elkezdhetik az életüket. Te úgyis modern, karrierista nő vagy, neked még ráér a családi idill – csicseregte az anyós, miközben gond nélkül szedett magának még egy adagot a vörös kaviárból. – A család megosztja, amije van! Gábor nagylelkű ember, igazi férfi!
Eszter lassan felállt az asztaltól. Mozdulata könnyed volt, hangtalan. Az ablakhoz sétált, nézte, ahogy a hó sűrű pelyhekben hullik, majd visszafordult az ünneplő, falatozó társaság felé.
– Igyál egy pohár vizet, Gábor – mondta szelíden.
– Minek?
– Mert amit most hallani fogsz, attól kiszárad a torkod.
Az asztal körül megfagyott a levegő. Lilla kezében megállt a kaviáros falat.
– Ez a lakás az enyém. Teljes egészében – mondta Eszter tagoltan, minden szót külön hangsúlyozva. – Még azelőtt vettem meg, hogy te, Gábor, egyáltalán tudtál volna rólam. Én törlesztettem a banki hitelt, amíg te anyukádnál laktál, és a fizetésedet számítógépes játékokra költötted. Neked itt nincs tulajdonrészed, nincs jogod, még bejelentve sem vagy ide. És te az én asztalomnál ülve, az általam vásárolt ételt eszegetve ígéred oda az ÉN lakásomat a testvérednek?
Gábor arcáról leolvadt az önelégült vigyor. A bőre vörös foltokban égett.
– Eszter… miket beszélsz? Megállapodtunk! Szavamat adtam Márknak! Férfi vagyok, tartanom kell magam hozzá! – sziszegte, miközben igyekezett megőrizni a tekintélyét a rokonok előtt.
– A nagy férfiszavadat tedd el a zakód belső zsebébe – felelte Eszter jéghideg nyugalommal. – A fizetéseddel együtt, ami még a macskaeledelre sem lenne elég.
Mónika dühösen csapta le a villát az asztalra.
– Hogy merészeled így megalázni a fiamat a saját otthonában?! Szívtelen, anyagias nőszemély! Tudtam én, hogy kapzsi vagy! Egy vacak betonkalitkáért utcára tennéd a sógorodat és azt a várandós kislányt? Család vagyunk! Holnap bemész és átíratod a lakást, különben Gábor elválik tőled! Ugyan kihez mennél te, vénlány?!
Eszter még csak meg sem rezzent. Lassan a tálalószekrényhez lépett, kihúzta a fiókot, és kivette belőle Gábor autójának kulcsait.