A kijelzőn az első sor égett bele a szemembe:
„Nyuszika, már a reptéren vagyok. Megvárlak a kávézóban…”
Nyuszika. Így utoljára évekkel ezelőtt szólított. Azt mondta, felnőttek vagyunk már, az efféle becézések gyerekesek.
Alig telt el tíz perc, amikor kivágódott az ajtó – visszajött a telefonjáért. A konyhában talált, csészével a kezemben. Összeszűkült szemmel nézett rám.
– Mit csinálsz itt?
– Itthon vagyok. Te miért jöttél vissza?
Kitépte a készüléket az asztalról, gyorsan ránézett a kijelzőre, majd könnyed mozdulattal végigsimított a hajamon.
– Ne sértődj meg. Hozok majd valami szépet.
És már el is tűnt.
Ott maradtam a csendben, a szívem tompán dobogott, mintha a torkomban verne.
Fél órával később taxiba ültem. Tudnom kellett az igazságot. Látni akartam, kihez siet ennyire.
A reptér zsibongott, fényben úszott, a levegőben kávé és drága parfüm illata keveredett. A tömegben mégis azonnal kiszúrtam őt. Benedek a check-in pultnál állt, és egy huszonöt év körüli lány kezét fogta. A lány mosolyogva simult a vállához. Karcsú volt, törékeny, haja selymesen omlott a hátára. Ugyanaz az ing volt rajta, amit reggel még Benedek bőröndjében láttam.
Súgott neki valamit, mire mindketten felnevettek.
Egy pillanatra megdermedt körülöttem minden. A levegő besűrűsödött, mintha szirupot lélegeznék. El akartam indulni feléjük, mondani bármit – de a lábam nem engedelmeskedett. Csak néztem, ahogy a beszállókapu felé tartanak: ő, magával vive a szerelmemet és a pénzemet, és a lány, Benedek ígéreteivel a zsebében.
Amikor eltűntek az üvegajtó mögött, kimentem az épület elé, és leültem egy padra. Nagy pelyhekben hullott a hó, elolvadt a szempilláimon. Nem csupán sírtam – zokogtam. Úgy, mintha a mellkasomból kitéptek volna mindent, ami valaha élt.
Az emberek kerülgettek, mintha láthatatlan lennék. Csak egy férfi állt meg mellettem.
– Kisasszony, jól van?
Felpillantottam. Negyvenöt év körülinek tűnt, kopott kabátot viselt, arca fáradt volt, de a tekintete meleg.
– Én? – nevettem fel keserűen. – Nekem már semmi sem segít.