Vannak reggelek, amikor az ember arra ébred, hogy a világ mintha egy pillanatra visszatartaná a lélegzetét. Nem történik semmi kézzelfogható, mégis ott vibrál a levegőben a változás ígérete. Nem baj, nem öröm – egyszerűen fordulópont. Pontosan ilyen volt az a februári hétfő is.
Korán keltem, kávét főztem. A konyhát betöltötte a frissen őrölt szemek illata, amely összekeveredett az ablak résein beszivárgó csípős, téli levegővel. Benedek már az asztalnál ült, a telefonjára meredve. Ujjai türelmetlenül kopogtak a fa lapon, a tekintete fáradt és hűvös volt.
– Réka, beszélnünk kell – szólalt meg végül. – Holnap elutazom.
A kanál hangosan koccant a csésze falán.
– Elutazol? Hová?
– Délre. Egy kis napfény, tenger… rám fér a pihenés.
Némán figyeltem, ahogy a kávé gőze felszáll. Két éve tettük félre a pénzt a közös nyaralásra. A mi utazásunkra. Sok mindenről lemondtam miatta – még egy új kabátot sem vettem ősszel, csak hogy gyorsabban gyűljön az összeg.
– És én? – kérdeztem halkan. – Nekem nem engedélyezték a szabadságot.
– Majd később kiveszed – vont vállat. – Elegem van ebből az örök szürkeségből.
Szavai nyugodtan hangzottak, de a mélyükön feszültség vibrált.
– A félretett pénzünkből mész? Hiszen együtt spóroltunk.
– Én is beletettem a részem – vágta rá élesen. – Jogom van eldönteni, mikor költöm el.
Felállt, a szekrényhez lépett, és bőröndbe kezdte hajigálni a ruháit. Megakadt a szemem egy rikító, nagyleveles mintájú ingen – sosem hordott ilyesmit. A csomagba fürdőnadrág is került, amit korábban nem láttam.
– Ha marad pénzem, hozok egy hűtőmágnest – jegyezte meg gúnyosan.
Egy mágnes. Szép kis kárpótlás az árulásért.
Az ajtó csapódása után sűrű csend telepedett a lakásra. Ott álltam mozdulatlanul, a saját lélegzetvételemet hallgatva, és próbáltam elhitetni magammal, hogy talán csak kimerült. Talán tényleg kiégett, és szüksége van néhány nap egyedüllétre.
Ekkor a konyhaasztalon hagyott telefon hirtelen rezegni kezdett. Benedek itt felejtette. A kijelző felvillant – és akkor megláttam a kijelzőn felvillanó első sort.