Péter ma már nem húzhatja meg magát a sarokban, abban bízva, hogy ha csendben marad, elkerüli a vihart. Ez az este nem hagyott neki menekülőutat.
A húsz perc úgy pergett le, mint amikor a jég hangtalanul eltűnik a langyos italban. Senki nem mozdult. Sőt, mintha az asztaltársaság új lendületet kapott volna. Gábor bácsi, arcán foltokban terjedő vörösséggel, izzadt homlokkal próbálta hangolni az öreg gitárt, amelyről hiányzott egy húr, Erika pedig harsány kacajjal dőlt hátra a széken, keresztbe vetett lábbal, fittyet hányva arra, mit mutat meg magából a nagyvilágnak.
Péter nem ment sehová. Anyja mellett kuporgott, vállai közé húzott fejjel, és dühödten piszkálta villájával a megszikkadt uborkaszeletet a tányérján. Valójában döntött – vagy inkább úgy határozott, hogy nem dönt. Abban reménykedett, hogy az egész helyzet majd magától elmúlik, mint egy kellemetlen folt, amit idővel elfelejt az ember.
Mária észrevette, hogy Anna még mindig a fonott székben ül. Elégedett, diadalmas félmosoly ült ki az arcára, és magasba emelte a poharát.
– Na, látjátok! – kiáltotta túl a zsivajt. – Lehiggadt, elmúlt a hiszti. Az asszony olyan, mint az időjárás: délelőtt vihar, estére napsütés. Péter, tölts már a feleségednek, ne ülj ott, mint egy farönk! Igyunk arra, hogy a józan ész legyőzte a sértődöttséget!
Anna lassan felállt. Nem sírt, a szája sem remegett. Belül azonban kongó, hideg üresség terült szét benne – az a fajta némaság, ami akkor jön, amikor az ember már túl van a veszteségen, és tudja, nincs visszaút. Felvette a táskáját, ellenőrizte benne a telefonját és az autókulcsot. Minden mozdulata higgadt és kimért volt.
– Valóban győzött a józan ész, Mária – mondta nyugodt, hétköznapi hangon. – Csak kicsit elhamarkodta az ünneplést.
Odament Péterhez. A férfi felnézett rá; a tekintetében remény és riadt bizonytalanság keveredett. Még mindig azt hitte, Anna leül mellé, kézbe veszi a műanyagpoharat, és beilleszkedik a társaságba.
– A lakáskulcsot – nyújtotta ki a kezét Anna.
– Tessék? – pislogott Péter értetlenül, a villa kiesett az ujjai közül.
– A belvárosi lakásom kulcsát. Tedd az asztalra. Most.
– Anna, ne kezdd már megint… – nyöszörgött, és segítségért az anyjára sandított. – Hiszen jól elvoltunk… Holnap együtt megyünk haza, nem?
– Nem megyünk együtt sehova. Te maradsz. Itt. Az anyáddal, Gábor bácsival, Erikával, a szétfolyt salátával és ezzel a rendetlenséggel. Ez a te közeged, Péter. Oda tartozol. Az én lakásomba pedig többé nem lépsz be.
Mária dühösen csapta le a poharát, a pálinka kilöttyent az asztalra.
– Megőrültél?! – sivította. – Kidobod a férjedet? Ki vagy te egyáltalán? Neki is van joga ott lakni!
– Nincs bejelentve hozzám – felelte Anna hűvösen, rá sem nézve. – Debrecenben van az állandó lakcíme, nálad, a kétszobás lakásban. Ott, ahol te, a húgod és a rokonság fele él. Nálam csak addig lakott, amíg a férjem volt. De olyan férjre, aki tétlenül nézi, ahogy a családja megalázza a feleségét, nincs szükségem.
Közelebb hajolt Péterhez. A férfi ösztönösen hátrébb húzódott, mintha megérezte volna a szavak mögött lappangó eltökéltséget.
– Adtam neked esélyt. Te az anyádat választottad. Rendben. Mostantól élj vele. A kulcsot az asztalra. Ha nem teszed, ma este lecseréltetem a zárakat, és a holmidat szemeteszsákban találod majd a lépcsőházban. Ismersz. Nem fenyegetőzöm üresen.
Péter remegő kézzel húzta elő a kulcscsomót a zsebéből. A fém csörrenése élesen hasított a levegőbe. A beszélgetés, a nevetgélés elhalt; Gábor bácsi keze megállt a gitár nyakán, Erika tátott szájjal meredt Annára.
– Most pedig figyeljen mindenki – egyenesedett ki Anna, és végignézett a társaságon. – Nem hívok rendőrt, nem fogok veszekedni. Még az érintéseteket is kerülöm. Fejezzétek be az italt. Egyétek meg a sajtot. Ha lelkiismeretetek engedi, aludjatok az ágyamban. De holnap délelőtt tízkor érkezik a kivitelező csapat: új kerítés, riasztó. Velük együtt jön a biztonsági szolgálat is. Ha addig itt marad egyetlen zoknitok is, magatokra vessetek.
– Fenyegetsz minket? – mordult fel Gábor bácsi, fel akart állni, de visszahanyatlott a padra. – Család vagyunk!
– A családi kötelék nem jogosít fel erre – vágta rá Anna. – Péter, búcsúzom. A válókeresetet online beadom, neked még az ügyvédhez sem kell elmenned. Tudom, szereted a kényelmes megoldásokat.
Sarkon fordult, és határozott léptekkel elindult az autója felé. Nem nézett hátra, a tartása egyenes volt.
– Anna! Várj! – kiáltotta Péter, felugorva. – Ezt nem teheted! Anya, szólj már neki!
Mária megragadta a fia karját, és visszarántotta.
– Maradj! – sziszegte indulatosan. – Hadd menjen! Úgyis visszakönyörgi még magát. Ki kellene neki egy ilyen nő, hitellel a nyakán? Vissza fog jönni, meglátod. Még mi szabjuk majd a feltételeket!
Anna beült a terepjáróba. A belső térben bőr és az ő parfümjének tiszta illata keveredett – a szabadság illata. Beindította a motort; a mély, erőteljes hang elnyomta a verandáról felcsapó részeg kiabálást. A visszapillantó tükörben látta, hogy Péter egy pillanatra még utánaindulna, de az anyja visszatartja, és hevesen magyaráz neki.
Anna rálépett a gázra. A kavics ropogott a kerekek alatt, ahogy kigördült a kapun. Mögötte maradt a letaposott gyep, a füstölgő grillsütő és azok az emberek, akik az elmúlt években lassan felemésztették az életét. Holnap új zárak kerülnek az ajtóra. Holnap takarítók jönnek.
Ma pedig hazamegy a csendes lakásba, ahol senki nem nyúl hozzá a kedvenc bögréjéhez.
A szíve egyenletesen vert. Könnyek nem jöttek. Csak a biztos tudat maradt: most dobta le magáról azt a súlyt, amely három éve húzta lefelé. Az a súly pedig most a verandán ül, az anyjára hallgat, és langyos italt kortyolgat – végleg a kényelmes középszerűséget választva a saját családja helyett.