A vihar, amitől Péter egész nap rettegett, egyetlen pillanat alatt csapott le.
Két lépéssel fent termett a verandán, és majdnem hasra esett egy üres vodkásüvegben. Az arca foltokban vörösödött ki, a keze remegett – talán az anyjától félt, talán a feleségétől, talán mindkettőtől egyszerre. Odaugrott az asztalhoz, és úgy állt Anna és a szerencsétlen salátástál közé, mintha a saját testével akarná feltartóztatni a közelgő katasztrófát.
– Anna, ezt ne! – sipította, a hangja kínosan felszaladt. – Mit művelsz? Vendégek ülnek az asztalnál! Tedd le azt a tálat!
Anna hosszan, pislogás nélkül nézett rá. A tekintetében nem volt indulat, sem sértettség – csupán jeges, már-már undorral vegyes érdeklődés, amellyel az ember egy szétlapított bogarat vizsgál. Lassan megdöntötte a porcelántálat. A majonéztől tocsogó, nehéz saláta cuppanva csúszott ki belőle, egyenesen a foltos abroszra, és pettyekben beterítette Mária köntösének ujját.
A verandán dermedt csend telepedett meg, amelyet csak egy zsíros légy zümmögése tört meg a hidegtál fölött.
– Megőrültél? – sziszegte az anyós, miközben krumplidarabokat söpört le a melléről. – Gábor, nézd már meg! Teljesen elment az esze! Ételbe rúgni! Mi tisztességgel jövünk ide, ő meg… Hálátlan disznó!
– Anya, várj! – Péter megragadta Anna könyökét, és a ház sarkához húzta, távolabb a kíváncsi tekintetektől.
Anna nem tiltakozott, de a férfi érintését úgy rázta le magáról, mintha fertőző lenne. Az ereszcsatorna alatt álltak meg. Péter kapkodva vette a levegőt; olcsó sör és pánik szaga lengte körül.
– Anna, túl messzire mész – suttogta idegesen, közben hátrapillantva a verandára, ahonnan már morajlott a felháborodás. – Ezt nem lehet így! Ők a rokonaim. Gábor bácsi ivott, nem vezethet. Hová tegyem őket most este? Beszéljük meg. Itt alszanak, csendben, a földre teszem őket, ágynemű sem kell. Reggelre eltűnnek, esküszöm. Csak most… ne alázz meg a családom előtt.
Anna úgy nézett rá, mintha nem azt a férfit látná, akihez három éve hozzáment, hanem egy gerinctelen masszát, amely kétségbeesetten próbál mindenkihez idomulni.
– Nem én hozlak szégyenbe, Péter – felelte halkan. – Te tetted ezt, amikor engedély nélkül idecipelted ezt a társaságot. Amikor hagytad, hogy anyád az én konyhámban parancsolgasson. És most is itt állsz, és nyöszörögsz, ahelyett hogy megoldanád a helyzetet.
– Miféle helyzetet? – tárta szét a karját Péter. – Mit ártottak neked? Ettek, ittak, na és? Fáj az a pár falat? Most már jól megy neked, főnökasszony vagy, terepjáróval jársz! Ennyire sajnálod azt a sajtot?
– Nem az ételről van szó – vágott közbe Anna. – Hanem arról, hogy megszállták a házamat. Hallod, mit beszélnek?
A verandáról részeg, arcátlan hangok szűrődtek át.
– Nézd már a városi nagyságát! – harsogta egy dauerolt hajú nő. – Kiönti a salátát! Az én időmben ezért kapott volna egy nyaklevest. Péter puhány, azért ül a fejére. Az asszonyt kordában kell tartani, nem kulcsot adni neki a nyaralóhoz!
– Úgy van! – dörmögte egy férfihang. – Biztos nem tisztességes munkából lett ilyen háza. Most meg lenézi a rendes embereket. Majd mi megneveljük. Holnap felássa a kertet, aztán lehull róla a nagy arc.
Anna keserűen elmosolyodott, és a férjére pillantott. Péter még vörösebb lett, lesütötte a szemét.
– Hallottad? – kérdezte Anna. – Már tervezik a „nevelésemet”. Holnap krumplit ültetnek a gyepre, holnapután Gábor bácsi kitalálja, hogy a sufnira nagyobb szüksége van, mint nekem.
– Részeg dumák – motyogta Péter. – Kialusszák magukat, és minden rendben lesz. Kérlek, csak ma este. Miattam. Ha most elküldöd őket, anyám soha nem bocsát meg.
– Ha maradnak, én nem fogok – felelte Anna. – Nem azért jövök ide, hogy udvari bohóc legyek faragatlan embereknek.
Közelebb lépett hozzá, alig maradt köztük távolság. A hangja száraz volt és kemény.
– Figyelj rám. Most négy óra van. Pontosan húsz percetek van arra, hogy beüljetek az autókba és eltűnjetek. A taxi a városba kétezer forint. Ha Gábor bácsinál nincs pénz, adj neki. Ha nálad sincs, kérj az anyádtól.
– És ha nem? – próbált kihúzni magát Péter, de a mozdulat inkább volt nevetséges, mint határozott. – Ha azt mondom, maradnak? Ez az én házam is. A férjed vagyok!
– A papírok szerint ez kizárólag az én tulajdonom. A ház a házasság előtti megtakarításomból lett megvéve, az én nevemen van. Neked jogilag semmi közöd hozzá. Itt vendég vagy. És vendégként pocsékul viselkedsz.
Anna mély levegőt vett. Érezte, ahogy odabent elszakad az utolsó szál is, amely ehhez a férfihoz kötötte.
– Vagy most azonnal elmennek, vagy te mész velük. Összeszeded a cuccaidat, beülsz abba a rozsdás Logánba Gábor bácsi mellé, és hazamentek anyádhoz. Ide többé nem jössz vissza. A lakásunkba sem. A kulcsot leteszed az asztalra.
Péter tátott szájjal bámult rá. Ordítozásra, tányértörésre számított – bármire, csak nem erre a dermesztő nyugalomra.
– Te… kiraksz? Az anyám miatt? Egy grillparti miatt? Anna, észnél vagy? Öt éve együtt vagyunk!
– Nem a grill miatt – felelte Anna. – Hanem mert kényelmes fiúnak lenni fontosabb neked, mint férjnek. Hagytad, hogy megalázzanak a saját házamban. Most rajtad a sor. Az idő ketyeg.
Visszafordult, és felment a verandára. A társaság elcsendesedett, amikor meglátták, de a csend nem tartott sokáig. Mária már törölgette a majonézt a ruhájáról, és látszott rajta, hogy újabb tirádára készül.
– Na, megbeszéltétek? – kérdezte gúnyosan, amikor Anna felért a lépcsőn. – Helyre tetted a férjed? Ülj le, igyál egy felest, amíg jó kedvemben vagyok. És hozz egy tiszta villát, mert ezzel undorító enni.
Anna szó nélkül leült a fonott székbe, karba tette a kezét, és várakozott. A tekintete Pétert kereste, aki lassan, mint valami kivégzésre induló ember, lépkedett fel a lépcsőn utána. Most dőlt el minden, és a férfi idegesen rebbenő szemeiből, remegő szájából egyértelmű volt: bárkit képes lenne elárulni, csak hogy a saját bőrét mentse.