Anna érezte a hátán Péter tekintetét, ahogy fellépett a verandára. A férfi pillantása zavart volt, tehetetlen és ijesztően üres. A csendért vívott harc most kezdődött el igazán, és Anna pontosan tudta: ebben az ütközetben nem lesz kegyelem, nem lesznek hadifoglyok.
Mária nem egyszerűen helyet foglalt a teraszon – uralta azt. A rikító, napraforgómintás sárga ruhája szinte beborította az egész kis teret, testes alakja betöltötte a verandát. Olyan benyomást keltett, mint egy túldíszített, jóllakott vásári matróna egy festményről, azzal a különbséggel, hogy előtte nem porcelán teáskészlet sorakozott, hanem különféle színű címkékkel ellátott üvegek és túlpakolt tálak tömkelege.
Anna lassan haladt felfelé a lépcsőn. A deszkák finoman remegtek a kertben dübörgő zene basszusától. Amikor tekintete találkozott az anyósáéval, egy szemernyi zavar sem tükröződött Mária arcán. Sőt, kitörő lelkesedéssel csapta össze a kezét, majdnem felborítva egy salátástálat.
– Nahát, csak előkerültél! – harsogta túl a zsivajt. – Anna, ne állj már ott, mint egy szobor! Gyere, kapsz egy büntetőpohárral! Nézd, milyen sápadt vagy, teljesen kiszívott a városi robot. Ki kellene mozdulnod a friss levegőre, nem egész nap abban az irodában aszalódni!
Anna nem felelt azonnal. Tekintete végigsiklott az asztalon. A halvány lenvászon terítő, amelyet egy olaszországi útjáról hozott, most zsíros foltokkal volt tele. De nem ez fájt a legjobban. Az asztal közepén ott állt a kézzel készült japán porcelántálja – hajszálvékony, törékeny darab, amit még megfogni is alig mert. Most pereméig tömték majonézes salátával, és a tetejéből diadalmas zászlóként meredt ki egy maszatos evőkanál.
– Ez az én készletem – szólalt meg halkan, de a hangja keményen csengett. – Mária, megkértem Pétert, hogy a szekrényből semmit ne vegyetek elő. A műanyag tányérok külön voltak kikészítve a piknikekhez.
Az anyósa látványosan felsóhajtott, majd a mellette ülő, dauerolt hajú Erikához fordult.
– Hallod ezt? – csóválta a fejét. – Szívvel-lélekkel megterítünk neki, ő meg a tányérok miatt siránkozik. Anna, nem múzeumban élsz. A tárgyak arra valók, hogy használjuk őket, nem arra, hogy porosodjanak. Család vagyunk, vagy mi? Miféle kicsinyes dolog ez, hogy sajnálod a tálat a férjed rokonaitól?
– Ez nem kicsinyesség, hanem tisztelet a más tulajdona iránt – felelte Anna kimérten. Közelebb lépett, a padon ülők ösztönösen arrébb húzódtak, mintha megérezték volna a belőle áradó fagyos eltökéltséget. – És ha már családról beszélünk: meg tudná mondani valaki, miért alszik egy cipős ember az én függőágyamban?
A kert sarkába mutatott. A két almafa között kifeszített, hófehér fonott függőágy most majdnem a földig lógott. Benne egy ismeretlen férfi hortyogott, sáros sportcipője kilógott, arcát panamakalap takarta.
– László bátyád kimerült az úttól, magas a vérnyomása – legyintett Mária, miközben villájával egy savanyított gombát szúrt fel. – Hadd pihenjen szegény. Csak egy rongy az a háló, kimosod, és kész. Te mostanában túl feszült vagy, Anna. A magány teszi. Úgy gondoltuk Péterrel, nem jó, ha a ház üresen kong. Egy nyaralónak élnie kell! Gyerekzsivajtól hangosnak, grillezett hús illatától telítettnek. Nem pedig olyan, mint egy kripta. Megbeszéltük a fiammal, hogy ezentúl minden hétvégén kijövünk, rendbe tesszük a kertet, segítünk neked.
Anna szinte megszédült. „Megbeszéltük Péterrel.” A férjére pillantott, aki a grill mellett állt, és feltűnően nagy igyekezettel forgatta a nyársakat, mintha élete múlna rajta.
– Bemegyek a házba – mondta röviden, mielőtt még valaki újabb lelkes beszédbe kezdhetett volna.
Odabent idegen szag fogadta: sült hagyma és alkohol nehéz keveréke, amely teljesen elnyomta a megszokott levendulás illatot. A konyhába lépve megdermedt. A látvány egy feldúlt raktárra emlékeztetett. A szekrényajtók tárva-nyitva, a pulton kibontott csomagok hevertek. A saját, drága kávéja szanaszét szóródott, az ünnepi alkalmakra tartogatott sajt cafatokban hevert egy koszos kés mellett. A csúcspont azonban az üres olívaolajos üveg volt – az a különleges palack, amelyet salátákhoz tartogatott.
– Ezzel sütöttek? – suttogta hitetlenkedve, végighúzva ujját a zsíros munkalapon. – Húst pirítottak a háromezer forintos olajon?
A mosogató tele volt koszos edényekkel – nem eldobhatókkal, hanem az ő kedvenc bögréivel, tányérjaival, poharaival. Valaki még a kávéscsészéhez tartozó csészealjban is elnyomott egy cigarettát.
A nappaliban a világos kanapén egy idegen farmerdzseki hevert, mellette egy szatyor, amelyből saras zöldhagyma kandikált ki. Anna az ablakhoz lépett. Kint Mária éppen csirkecombbal a kezében magyarázott valamit, a társaság bólogatott és nevetett. Úgy viselkedett, mint aki már birtokba vette az egész telket – fejben átrendezte a bútorokat, felásta a veteményest, és beosztotta a következő hónapok látogatásait.
Anna számára világossá vált: ez nem látogatás, hanem területfoglalás. Ha most hallgat, ha akár egyetlen lépést is hátrál, a csendes menedékből zsúfolt közösségi szállás lesz, állandó sült hagyma szaggal és péntek esti részeg dalolással.
Visszament a verandára. A beszélgetés zaja egy pillanatra elhalt, amikor meglátták az arcát – olyan volt, mintha gyújtózsinórhoz készülne gyufát érinteni.
– Mária – szólalt meg nyugodtan, de a hangja acélkemény volt. – Azt mondta, ez a ház a család javát kell szolgálja. Ebben egyetértek. Csakhogy téved abban, kit nevezünk családnak. Az én családom én vagyok. Ez az ingatlan az én tulajdonom. Negyven percük van. Ha addig nem kezdik el összeszedni magukat, egyesével fogom áthajítani a holmijukat a kerítésen. Kezdem ezzel a tálal.
Odanyúlt a japán porcelán pereméhez.
Mária szája nyitva maradt, a csirkecomb félúton megállt a levegőben. A levegő sűrűvé vált, akár az olcsó grill füstje. Péter végre felnézett a parázs fölül, és rémülten a verandára pillantott, mert pontosan megértette, hogy az a vihar, amelytől egész nap rettegett, most készült kitörni.