— Nem azért robotoltam két állásban, hogy megvegyem ezt a nyaralót, aztán az anyád idehozza az egész pereputtyát, és munkásszállót csináljon belőle! Tedd le a kulcsokat az asztalra, Péter, és estére egyetlen rokonod se maradjon itt! — Anna nem emelte fel a hangját. Mély, fojtott tónusban beszélt, abban a hidegen csengő stílusban, amelytől a beosztottai az irodában azonnal kihúzták magukat, és eszükbe sem jutott ellenkezni.
A kitárt kapunál állt, egyik tenyerét az autója motorháztetejére támasztva. A fém szinte égette a bőrét, de az a forróság eltörpült ahhoz képest, ami belül tombolt benne. A látvány, ami fogadta, olyan volt, mintha egy rossz álomba csöppent volna: az apró, gondosan ápolt háza — az ő menedéke, amelyért két éven át lemondott szabadságról és hétvégékről — most inkább egy zsúfolt pályaudvarra hasonlított vásárnapon.
Péter előtte toporgott. Az egyik kezében félig megrágott kenyérdarabot szorongatott, a másikkal pedig igyekezett eltakarni a pólóján éktelenkedő ketchupos foltot. Pont úgy festett, mint egy lebukott kamasz: zavartan, idegesen, lesütött szemmel.
— Anna, ne ess már túlzásba — kezdte a megszokott mentegetőző hangján, és erőltetett mosolyt próbált magára húzni. — Ugyan kik lennének idegenek? Gábor bácsiék, Erika néni… Anya csak azt mondta, kár lenne veszni hagyni ezt a szép időt. Család vagyunk. Nem kellene ennyire önzőnek lenned.
Anna válasz helyett a férje válla fölött nézett el. A pedánsan nyírt gyepen — amelyet munka után, megszállott kitartással gondozott — egy rozsdás, sáros autó állt. A kerekei mélyen belesüppedtek a fűbe. A lehúzott ablakokon keresztül harsány, ízléstelen slágerek bömböltek, a basszus úgy remegtette az üveget, mintha földrengés közeledne.
Nem messze onnan, a veranda közelében egy olcsó, összecsukható grillsütő ontotta a fekete füstöt. Valaki szemmel láthatóan túl sok gyújtófolyadékot locsolt rá, a szúrós szag csípte a torkot. Egy testes férfi atlétatrikóban, izzadtan és kipirultan, kartonlappal legyezte a parazsat, miközben a szikrák veszélyesen közel pattogtak a frissen festett korláthoz.
— Család? — ismételte Anna, és hangja megkeményedett. — Péter, ezeket az embereket egyszer láttam, öt éve, az esküvőnkön, amikor majdnem összeverekedtek a pincérrel egy ellopott cipő miatt. Ez nem család. Ez egy természeti csapás. Azt mondtad, csak lenyírod a füvet és megigazítod a kerítést. Látom, milyen remek munkát végeztél. A gyepet széttiporták, a hálót meg talán az a szénászsák tartja.
Választ sem várva belépett a telekre. A cipősarka élesen koppant a kavicsos ösvényen. Péter sietve követte, mintha útját akarná állni, de nem merte megérinteni.
— Anna, kérlek, próbáld megérteni… Már berendezkedtek. Anya tegnap este óta pácolta a húst. Nem tudták, hogy jössz. Úgy terveztem, csendben, családiasan üldögélünk…
— Tíz ember hat száz négyzetméteren? Ez lenne a meghittség? — vágott közbe, amikor megpillantotta az alpesi sziklakertecskéjét, amire különösen büszke volt.
A látványtól egy pillanatra lehunyta a szemét. A gondosan válogatott pozsgások és törpefenyők között egy félig kiürített, ötliteres műanyag palack hevert, körülötte eldobált poharak. Valaki svédasztalnak nézte a köveket. Egy zsíros papírtányér odaragadt a borókabokorhoz.
— Ezt azonnal szedjétek össze — mondta halkan, de ellentmondást nem tűrően.
— Ugyan már, mindjárt eltakarítjuk — legyintett Péter, de hozzá sem nyúlt a palackhoz. — Inkább menj oda, köszönj. Nézd, anya integet.
A verandán, Anna fonott karosszékében — abban, amelyben ő könyvvel és kávéval a kezében képzelte el a nyári délutánokat — kényelmesen hátradőlve ült Mária. Mint egy hadvezér, aki szemlét tart: rikító mintás köntösben, borospohárral a kezében. Amikor észrevette a menyét, nem állt fel, csak magasba emelte a poharat, és túlharsogva a zenét odakiáltott valamit.
Anna érezte, ahogy benne végleg átbillen valami. A férje iránti maradék együttérzés elpárolgott. Csak undor maradt. Péterre nézett, aki most már ugyanúgy a cirkusz részének tűnt, mint a műanyag tányérok a borókán.
— Nem fogok köszönni. Nem hívtam senkit. Hazaérkeztem a saját otthonomba. Az én nevemen van az ingatlan, én fizetem a hitelt. Most odamész az anyádhoz, és közlöd vele, hogy vége az ünnepségnek. Egy órájuk van összepakolni, eltakarítani a szemetet és lehajtani azt a roncsot a gyepemről.
— Megőrültél? — sziszegte Péter, és először villant félelem a szemében. — Mit mondjak nekik? Megsértődnek! Gábor bácsi a megyéből jött. Anya botrányt csinál. Ismered őt. Nem tudnál inkább átöltözni, leülni velünk egy kicsit? Estére úgyis hazamennek. Ne csinálj jelenetet.
— Tehát amikor fél éven át hétvégék nélkül dolgoztam az önerőért, akkor hős voltam. Most meg, hogy nem akarok kocsmát a nappalimból, én vagyok a gonosz? — keserű mosoly jelent meg az arcán.
Egy koszos, nagyjából hétéves kisfiú rohant el mellettük, visítva rúgva egy felfújt labdát. A labda csattanva nekivágódott az egyik frissen ültetett tujának, letörve a csúcsát. Anna összerezzent, mintha őt érte volna az ütés. Péter zavartan elfordította a fejét.
— Hatvan perc, Péter. Most kezdődik. Ha egy óra múlva is lesz itt bárki rajtam kívül, hívok egy trélert annak az autónak, és a csomagjaikat én dobom ki a kerítésen túlra. Nem érdekel, sárba esnek vagy csalán közé.
Sarkon fordult, és elindult a ház felé, kerülgetve az idegen arcokat, akik gyanakodva méregették. Néhányan elhallgattak, mások tovább ettek, mintha ő nem is létezne. A levegőben olcsó szén, alkohol és tolakodó parfüm szaga keveredett. Anna felsietett a lépcsőn a verandára, és ahogy közelebb ért, egyre világosabban látta, hogy Mária nem vendégként ül ott, hanem úgy, mint aki már birtokba is vette a terepet.