– Tudod, Gábor – szólaltam meg halkan, de metszően –, az áruházban, ahol dolgozom, van egy egyszerű szabály. Ha egy termék selejtes, nem foltozgatjuk a végtelenségig. Leltárba vesszük és kivezetjük.
Kihúztam az íróasztalfiókot, és elővettem azt a dossziét, amelyet már egy hete összeállítottam, amikor feltűnt, hogy eltűnt az ékszeres dobozomból az a félretett ötvenezer forint, amit fogorvosra szántam.
– Három nappal ezelőtt beadattam a válókeresetet. A tárgyalás egy hónap múlva lesz. A hitel az édesanyád nevén fut, a házasságunk alatt nem vettük közösre, és az én írásos hozzájárulásom sincs rajta. Vagyis ez a ti magánprojektetek. Családi vállalkozás. Te pedig, Gábor, kezdhetsz pakolni. Most azonnal.
Gábor ledermedt. A szája kinyílt, becsukódott, majd újra szétnyílt, mintha keresné a megfelelő választ, de a gondolat láthatóan nem érkezett meg.
– Te… te ezt komolyan mondod? – rekedte. – Pénz miatt tennéd tönkre a családot? Ennyit ér néhány bankjegy?
– Nem a bankjegyekről van szó – feleltem egy halvány mosollyal. – Hanem arról, hogy teljesen más elvek szerint működünk. Én nyereségre törekszem, te meg folyamatos veszteséget termelsz.
Ott állt a konyha közepén, szerencsétlenül és tanácstalanul, mint aki rossz helyre tévedt, és láthatóan kétségbeesetten próbált érvet találni, de a fejében csak üres visszhang kongott.
– Az ajtó arra van – tettem hozzá immár mosoly nélkül. – Mindkettőtöknek.
Katalin meglepő fürgeséggel pattant fel ahhoz képest, hogy az előbb még félhalottnak adta elő magát.
– Gyere, fiam! – sipította. – Egy percig sem maradunk itt! Még könyörögni fogsz, hogy visszajöjjünk! Majd megtudod, milyen az igazi magány!
– Nagymama, ne felejtsétek el – jegyezte meg Lilla anélkül, hogy felnézett volna a tabletjéről –, a metróig gyalog kell menni. Vigyetek esernyőt, mindjárt esik. A taxik most drágák, főleg hitellel a nyakatokon.
Amikor mögöttük becsapódott az ajtó, a lakás hirtelen könnyebbnek tűnt. Mintha kinyitottak volna egy ablakot, és kiszellőzött volna minden fojtogató levegő.
– Anya? – kérdezte Lilla, beleharapva az almájába.
– Igen, kicsim?
– Tényleg árterületen van az a mocsár?
– Tényleg. Tudod, áruminősítő vagyok. Mindig megnézem a minőségi tanúsítványt. Akkor is, ha épp rokonokról van szó.
Összenéztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Az este még csak most kezdődött, és ritkán éreztem ennyire tisztának és ígéretesnek. Hitelek nélkül, önjelölt „stratégák” nélkül, és legfőképp mások adóssága nélkül.