— Ez nem haszonlesés, apa — felelte Lilla higgadtan, és közben feloldotta a tabletjét. — És még valami. Amíg ti vitatkoztatok, beléptem az ingatlan-nyilvántartásba. Az „Ezüst Fenyves” nevű terület üdülőövezeti besorolású, ráadásul árvízveszélyes zónában fekszik. Oda rendes házat nem is lehet építeni. Péter bácsi tegnap elszólta magát, hogy anyu régi ismerősétől, Erikától vettétek meg, aki öt évig próbált túladni rajta sikertelenül. Másfél millióért? Az a telek jó, ha háromszázezret ér.
Katalin hirtelen rendkívül elmélyülten kezdte tanulmányozni az abrosz mintáját, mintha ott rejtőzne a világ minden titka. Gábor ideges mozdulattal igazgatta a pólója nyakát, mintha fojtogatná.
— Ez… ez bennfentes információ! — csattant fel, kétségbeesetten próbálva visszaszerezni az irányítást. — Hamarosan autóút épül arra! Az árak az egekbe szöknek! Fogalmad sincs, hogyan működik az ingatlanfejlesztés!
— Gábor — vágtam közbe nyugodtan. — A fejlesztés szó valóban fejlődést jelent. De mocsaras telket villatelekként megvenni az anyád barátnőjétől, majd a hitelt a feleséged nyakába varrni, miközben a különbözet eltűnik valahol — az nem fejlesztés. Az csalás.
Katalin drámai mozdulattal a mellkasához kapott. A jelenet rutinos volt: jobb kéz a szívre, bal kéz a levegőben kapaszkodót keres, a szemek épp csak annyira rebbennek fel, hogy lássa a hatást.
— Megölnek! — jajdult fel. — A saját fiamat fordítják ellenem! Én csak jót akartam! Gáborkám, nézd meg, kit vettél el! Egy fillérért megfojtana!
Gábor, érezve az anyai támogatást, kihúzta magát. Úgy festett, mint egy kakas, aki azt képzeli, az ő kukorékolására kel fel a nap.
— Akkor most figyelj, Anna. Vagy azonnal adsz pénzt a hitel önerőjére, vagy… vagy nem tudom, hogyan élünk tovább! Nekem érzékeny lelkem van, szükségem van támaszra, nem ügyészi számonkérésre! Férfi vagyok, döntöttem!
Várakozva meredt rám. Katalin abbahagyta a nyögdécselést, és résnyire nyitotta az egyik szemét. Lilla csendben figyelt, a tollat forgatta az ujjai között.
Felálltam az asztaltól. Odaléptem a mosogatóhoz, kiöblítettem a csészémet, majd gondosan megtöröltem a kezem. Csak ezután fordultam feléjük.
A tervük átlátszó volt és silány, mint egy piaci hamisítvány, amely messziről márkásnak tűnik, közelről viszont szétmállik. Meg voltak győződve róla, hogy én, az „szemüveges értelmiségi”, majd megijedek a botránytól, rettegek attól, hogy elvált nőként maradok, és végül megsajnálom őket. Fogalmuk sem volt róla, mennyire félreismertek.