— Réka, megint nem hívtad fel anyát? — ráncolta össze a homlokát Gergő, miközben a felesége leszedte az asztalt. — Már egy hete várja, hogy jelentkezz.
— Tudod mit, Gergő — állt meg Réka egy tányérral a kezében — elegem van abból, hogy mindig én vagyok a hibás. Mindenért. Folyton.
Kimerült volt. Belefáradt abba, hogy ebben a családban örök adósként kezelik. Harminc éve házasok, de az anyósa még mindig képes felhánytorgatni, hogyan „mentette meg” őket 1993-ban az albérlet helyett azzal, hogy befogadta őket. Három hónapig laktak nála. Mindössze három hónapig.
— Ne kezdjük elölről — sóhajtott Gergő, és kivette a gyógyszereit a szekrényből. — Tudod, hogy anyának magas a vérnyomása.
„És nekem talán nincs?” — lüktetett benne a ki nem mondott mondat. De ahogy annyiszor az évek során, most is lenyelte. A békesség kedvéért. A férjéért. A lányáért — bár Eszter már rég külön élte a saját életét.
— Gergő — próbált higgadt maradni — ma alig bírtam végig a műszakot. Zsong a lábam, leszakad a derekam. A sürgősségin akkora volt a roham, hogy egy percre sem tudtam leülni. Erre anyád elvárja, hogy átutazzam a fél városon, és kitakarítsak nála.
— Egyedül van, Réka. Ha te nem segítesz, akkor ki?
— És Emese, a szomszédasszonya? Aki naponta átjár teázni és pletykálni? Ő miért nem tud besegíteni?
Gergő válasz helyett bevette a tablettát, és ivott rá egy korty vizet. Réka jól ismerte ezt a mozdulatot: a vita lezárva. Mint mindig, most is ő maradt a „rossz”. Csakhogy ma valami végleg megrepedt benne.
— Tudod mit? — fordult hirtelen a férje felé. — Belefáradtam, hogy harminc éve próbálok megfelelni mintameny szerepben. Úgy főzök, ahogy ő, úgy takarítok, ahogy ő, még olyan köntöst is vettem, mint az övé. És minek?
— Mi köze ennek a köntöshöz? — nézett rá értetlenül Gergő.
— Nagyon is van! — tört ki Rékából. — Emlékszel, amikor nem volt hajlandó vigyázni Eszterre, amikor beteg lett? Nekem kellett táppénzre mennem, kockáztatva az állásomat a kórházban. „Magas a vérnyomásom” — utánozta keserűen. — Bezzeg amikor lakásfelújításról volt szó, hirtelen kutya baja sem volt!
— Ez így nem igaz — komorodott el Gergő. — Akkor tényleg rosszul volt.
— És most talán makkegészséges? Akkor miért várja el, hogy én takarítsak nála? — csapta le a tányért az asztalra. — Én sem fiatalodom. Nekem is fáj mindenem. Csak az nem számít senkinek!
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Este tízkor nem vártak senkit. Réka összerezzent. Az ajtóban könnyáztatta arccal Eszter állt.
— Anya, apa… nagy baj van. Lakhatnék nálatok egy ideig?
Valami új kezdődött ezzel a mondattal. Egy történet, amely fenekestül felforgatja mindannyiuk életét, és választás elé állítja őket kötelesség és szabadság, múlt és jövő között.
Eszter besietett, lerúgta a cipőjét, és egyenesen a konyhába ment — oda, ahol gyerekkorában minden gond megoldódott. Réka szó nélkül elővette a bögréket, feltette a vizet forrni. Gergő leült a lánya elé, és aggódva fürkészte a kisírt arcát.
— Mi történt, kicsim?
— Márk… — csuklott el Eszter hangja. — Van valakije. Fiatalabb. A munkahelyéről. Azt mondta, már fél éve tart.
Réka szíve összeszorult. Mintha a múlt ismételné önmagát. Harminc évvel korábban ő is így ült egy konyhaasztalnál, összetörve, mert az első férje egy fiatal gyakornok kedvéért hagyta el. Akkor az anyósa nap mint nap az orra alá dörgölte: „nem tudtad megtartani”, „te rontottad el”, „nem voltál elég jó”.
— Sejtettem, hogy valami nincs rendben — folytatta Eszter. — Késő estig bent maradt, új illatot használt, lecserélte a telefonja jelszavát…
Ugyanazok a jelek. Ugyanaz a fájdalom.
— Maradj nálunk, ameddig csak szeretnél — mondta Réka határozottan. — Majd kitaláljuk, hogyan tovább.
Gergő azonban habozott egy pillanatig, majd megszólalt:
— És anyuval mi lesz? Hiszen holnapra is vár bennünket magához.