— …egyszerűen kitett az utcára! Mindent lezárt előttem, a számlákat a saját nevére íratta, még a bankkártyát sem adja oda anyámnak!
A járőr türelmesen végighallgatta, majd tárgyilagos hangon kérdezett vissza:
— Állandó lakcíme van az ingatlanban?
Márk zavartan köhintett.
— Hát… hivatalosan nincs. A lakás az ő nevén van. Én csak… ott éltem.
— Tehát jogilag nem tulajdonos.
— De ez nem erről szól! Átvert! Ez erkölcsi kár!
Réka nagy erőfeszítéssel visszanyelte a nevetést.
— Kár akkor keletkezik, ha valakitől elvesznek valamit. Te legfeljebb az ingyen kényelmet veszítetted el, Márk.
A rendőr arcán az a kifejezés ült, amely azoké, akik pontosan tudják, hogy ezért a fizetésért túl sok családi drámát kell végignézniük.
— Úgy látom, magánjellegű vitáról van szó. Ha követelése van, uram, forduljon bírósághoz. Itt a lépcsőházban senki nem tartja vissza.
Márk arca elvörösödött, majd hirtelen támadásba lendült.
— Majdnem szívrohamot kapott miattad anyám! Kétszáz fölé ment a vérnyomása! És te beszélsz? Húsz évig rajtam lógtál!
— Rajtad? — kérdezett vissza halkan Réka.
— Igen! Mindent te irányítottál! Folyton ellenőriztél, dugdostad a pénzt, csak a számok léteztek neked! Mint valami zsarnok könyvelő!
— Szeretnél most elszámolni, ki mit tett bele ebbe a húsz évbe? — lépett közelebb Réka.
— Én tűrtelek! A panaszaidat, a spórolási táblázataidat, az örökös „erre nincs keret” mondataidat!
Réka hangja csendes maradt, de olyan metszően hideg, hogy a rendőr önkéntelenül is hátrébb húzódott.
— Nem tűrtél, Márk. Kihasználtál. Amíg én dolgoztam, te „önmagadat kerested” a kanapén fekve. Én fizettem a rezsit, anyád gyógyszereit, a cigarettádat, az internetedet és a baráti kiruccanásaidat. Nem férj voltál, hanem egy albérlő, aki még hálátlan is.
— A fenébe veled! — csattant fel, majd dühében a földre köpött. — Egyedül fogsz megrohadni, vén vipera!
— Inkább egyedül, mint élősködőkkel — felelte higgadtan.
A rendőr végül karon fogta Márkot, és levezette a lépcsőn. Még hallatszott, ahogy morgolódik: „Ezt még megbánja…”
Aznap este a munkahelyéről hívták Rékát.
— Réka, érkezett egy hivatalos levél. Bírósági idézés. Úgy tűnik, a férje vagyonmegosztási pert indított. Továbbítsuk e-mailben?
— Természetesen — válaszolta nyugodtan, és töltött magának egy pohár bort.
A tárgyalást egy hónappal későbbre tűzték ki.
Márk Ildikóval érkezett. Az asszony tetőtől talpig feketébe öltözött, mintha nem a házasság, hanem a pénz elvesztését gyászolná. Arcán mártíri kifejezés ült.
— Tisztelt Bíróság! — kezdte még azelőtt, hogy felszólították volna. — Én mindent odaadtam nekik! A nyugdíjamat is! Erkölcsileg én is befektettem ebbe a lakásba! Most pedig félreállítanak!
A hatvan körüli bíró fáradt pillantással nézett rá.
— Ön alperes?
— Nem, én az anyós vagyok. Engem ez közvetlenül érint!
A bíró sóhajtott.
— Önt legfeljebb a saját nyugdíja érinti. Ha nincs hivatalos dokumentuma befektetésről, akkor kísérőként foglalhat helyet.
Réka felállt, és egy vastag iratcsomót nyújtott át.
— Tisztelt Bíró Asszony, itt található minden átutalás, hitelszerződés és számla a lakás vásárlásáról. Mind az én nevemen szerepel. Márk neve egyetlen dokumentumban sem jelenik meg. Ráadásul három éve házassági szerződést kötöttünk, még az ingatlan megvásárlása előtt. A másolatot csatoltam.
A bíró átlapozta az iratokat.
— Mikor írták alá ezt a szerződést?
— Három évvel ezelőtt.
— Márk, tudott róla?
— Hát… mondta, hogy formaság… aláírtam.
— Tehát aláírta.
— Igen.
A bíró becsukta az aktát.
— A keresetet elutasítom. Az ingatlan kizárólag Réka tulajdona. Az ügyet lezárom.
Márk felpattant.
— És ennyi? Mihez kezdjek most? Üres kézzel maradtam!
A bíró szemüvege fölött ránézett.
— Próbáljon munkát keresni, Márk. Meglepően hatékony megoldás.
Réka úgy lépett ki a tárgyalóteremből, mintha két évtized súlya hullott volna le a válláról. A levegő könnyebbnek tűnt.
Odakint taxi várta. A volánnál egy rövid hajú, negyvenes nő ült.
— Merre induljunk?
Réka elmosolyodott.
— Először a parkba. Sétálni szeretnék. Aztán… majd tovább. Az új életem felé.
A sofőr bólintott, és a kocsi lassan elindult.