Nem „szendvicsnek”, nem „anyunak”, nem „Márknak másnaposságra”, hanem saját magának – a bor mellé.
A kanapén ült, pohár vörös a kezében, egy sorozat ment a tévében, és azon kapta magát, hogy mosolyog. Csak úgy. Magától. Aztán hirtelen megremegett az ajtó.
DÖNG-DÖNG-DÖNG!
Olyan erővel verték, mintha akciófilmben lenne. Réka majdnem félrenyelte a bort.
— Réka, nyisd ki! — Márk hangja volt. — Beszélnünk kell!
Az ajtót csak résnyire tárta, a biztonsági lánc feszült köztük.
— Mit akarsz?
— Rájöttem, hogy túlzásba estünk. Komolyan. Igazad volt. De nem lehet csak úgy elvágni mindent. Család vagyunk.
— Család? — nézett rá hűvösen. — Te inkább voltál a harmadik gyerekem, mint a férjem. Hány éve is tartalak el?
— Találok munkát! — hadonászott. — Bármit elvállalok, akár rakodó leszek. Csak gyere vissza. Vagy legalább a bankkártyát add vissza anyának, felment a vérnyomása!
— Nem a vérnyomása ment fel. Az irigysége.
Márk elhallgatott. Feszengve toporgott, mint egy lebukott diák.
— Nélküled nem boldogulok, Réka…
— Veled sem boldogultál. Mi változna?
Csend. Aztán dühbe csapott át.
— Menj a fenébe! Azt hiszed, olyan nagy szám vagy? Ki kíváncsi rád az idegeiddel, a ráncaiddal meg az örökös ellenőrző tekinteteddel?
— Inkább legyek határozott, mint egy heverőn heverő rongy.
— Húsz évet húztunk le együtt! — kiabálta. — Közös életünk volt! Szokásaink!
— Igen. Az a szokás, hogy én húzom az igát, ti pedig költötök. Az a szokás, hogy nincs tisztelet. Hogy rajtam vezettek le mindent. Tudod, Márk, találtam egy új szokást: nyugalomban élni.
Becsukta az ajtót. A zár kattanása után hirtelen elsírta magát. Nem sajnálatból. Fáradtságból. Megkönnyebbülésből.
Két nappal később a régi házból felhívta a szomszédasszony.
— Réka, mit csináltál? Olyan ordítás volt nálatok, mintha Ildikót kínoznák!
— Tényleg? Mi történt?
— Az anyósod üvöltött Márkkal, hogy elszalasztotta a feleségét, most majd az utcán végzi, mert „az a nőszemély mindent letiltott”, és a „csontjai nem bírják ezt a stresszt”. Aztán képzeld, kirakta a fiát a lépcsőházba egy nejlonszatyorral!
Réka halványan elmosolyodott. Fájt? Egy kicsit. Sajnálta? Nem. Már túl késő volt.
A munkahelyén Tímea állította meg.
— Figyellek mostanában… kivirultál. Régen úgy jártál-keltél, mint egy alvajáró. Most meg ragyogsz. Új pasi?
— Új életem van — felelte Réka.
Este ismét csörgött a telefon. Ezúttal egy ügyvéd mutatkozott be.
— Réka asszony? A férje beadja a válókeresetet, és vagyonmegosztást kér.
— Csak tessék. Összegyűjtöm a húsz év számláit. A lakást én fizettem, a bútorokat én vettem, a hitelek az én nevemen futnak. Sok sikert neki.
Letette, majd hosszú idő után először felnevetett. Fáradt volt a nevetése, de őszinte.
Mintha valaki lehalkította volna a családi melodrámát. A csend szinte zúgott a lakásban.
Reggel kávét főzött, felvett egy friss blúzt, rúzst tett fel. A tükörben egy egyenes tartású, tiszta tekintetű nő nézett vissza rá — és egy apró, de valódi mosoly.
Már nem kapkodta a telefonját percenként. Nem remegett, ha Ildikó neve villant fel a kijelzőn. Megtanulta kimondani: nem. Határozottan, remegés nélkül. Páncélként viselte ezt a szót.
A nyugalom azonban két hét múlva megrepedt.
Az új lakás ajtajában két férfi állt. Az egyik Márk — gyűrött arccal, karikás szemmel, dühösen. A másik egy rendőr.
— Jó estét, asszonyom… — kezdte a hivatalos hang.
— Nő vagyok — javította ki higgadtan Réka. — Jó estét.
— Bejelentés érkezett Márk… öhm… a férje részéről, hogy akadályozza a közös vagyonhoz való hozzáférésben.
— Milyen vagyonról beszélünk?
Márk azonnal közbevágott:
— A lakásról! Ott lakom! Oda vagyok bejelentve! És ő egyszerűen kizárt onnan…