— Anna, te pénztárosi léptékben gondolkodsz, én viszont stratégiai magasságokban! — jelentette ki Gábor, és felemelt mutatóujjal a levegőbe bökött, mintha a konyhánkban uralkodó széljárást ellenőrizné. Az ujján egy aranyszínű, de szemmel láthatóan bizsu gyűrű csillant meg, amelyet valamelyik aluljáróban szerezhetett. Ettől az egész póz kapott egy sajátos, már-már császárian drámai felhangot.
Nem szóltam semmit, csak lassan kavargattam a cukrot a kávémban. A férjem, a harminckilenc éves Gábor, aki magát „szabad alkotónak” nevezte a lakásfelújítás világában, ismét a nagyszabású önkép állapotába emelkedett. Ez rendszerint akkor tört rá, amikor a pénztárcája kiürült, viszont az ötletei megszaporodtak.
— Gábor — koccantottam a kanalat a csésze pereméhez —, ebben a lakásban én vagyok a stratégiai vezető. Tudom, mi a különbség a bevétel és a hitel között, és azt is, hogy csempét nem ragasztunk faragasztóval. Te inkább taktikus vagy. A taktikád lényege: időben elkérni egy tízest fizetés előtt, majd elegánsan megfeledkezni róla.
Az arca megfeszült. A divatosra nyírt, de egyre ritkuló szakáll keretezte sértett arckifejezését, mint valami mellőzött arisztokratáét.
— Kőszívű vagy, Anna. Egész nap az áruházban dolgozol a ruhák között, és teljesen elszakadtál a magasabb eszméktől. Bezzeg anya! Ő lépett egy nagyot. Befektetett a jövőbe!
Ekkor suhogó, csillogó háziköntösében bevonult a konyhába Katalin. Az anyósom testes asszony volt, ravasz, mint egy róka, amely már több vadászszezont is túlélt. Úgy közelített az asztalhoz, mint egy ünnepi kalács az esküvőn: méltóságteljesen, és azzal a néma üzenettel, hogy ezért bizony fizetni kell.
— Annácskám — csilingelte, miközben elfoglalta a kedvenc székemet —, ne vedd komolyan Gábort, túlfűtött. Csupán arra jutottunk, hogy a családnak szüksége van egy… biztos pontra. Egy igazi családi fészekre!
A sarokban, a társadalomismeret-könyve fölé görnyedve ült a tizenhárom éves lányom, Lilla, az első házasságomból. Fel sem nézett, de láttam, hogy megrezzen a válla. Ő volt az egyetlen szövetségesem ebben a lakásban, és az egyetlen, aki értette a „megtérülés” szó jelentését.
— Miféle fészekről beszélünk, Katalin? — kérdeztem higgadt hangon, miközben belül már forrt bennem az ismerős irritáció, vegyítve a szakmai kíváncsisággal, amikor az ember gyanús árut próbálnak rásózni. — Hiszen van nyaralója. Három ágyás meg egy lakókocsi.
— Az a múlt! — legyintett Gábor, és teátrálisan a hűtőszekrénynek támaszkodott, mintha szónoki emelvényen állna. A tekintetében diadal csillant, ami előre jelezte, hogy most jön a nagy bejelentés.