Márk végül ki is mondta, amit évek óta a torkán hordott.
— Húsz éve vagyunk együtt, Réka, és ezalatt te egyszer sem bírtál ki egy hónapnál tovább egy munkahelyen! Ki fizeti a netet? Ki veszi a cipőidet? Ki vitt el nyaralni? Mindig én álltam mindent! Ti ketten meg úgy rágtok rajtam, mint az egerek a kamrában a sajtot!
A férfi arca foltokban vöröslött, a hangja remegett az indulattól.
— Ha ennyire nagynak érzed magad, menj a barátnőidhez! — csattant fel. — Bérelj lakást, élj egyedül! Már rég megtehetted volna!
Réka keserűen felnevetett.
— Köszönöm az engedélyt — felelte hidegen.
A kezében lévő szatyrot a földre ejtette, majd szó nélkül a hálószoba felé indult. Még visszaszólt a válla fölött:
— A papucsomat azért hagyjátok itt. Azt is én vettem nektek, ha már itt tartunk.
Az ajtót erősebben csukta be a kelleténél, aztán háttal nekidőlt. Úgy érezte, belül forr minden, mintha egy fedő nélküli lábas fortyogna benne. Sírt volna, de a könnyei nem jöttek. Csak a düh maradt, meg az a savanyú felismerés: mennyi évet cipelt a hátán két felnőtt embert, akik nélküle egy pohár vizet sem öntöttek volna maguknak. És miért?
A fal túloldaláról Ildikó hangja szűrődött át, élesen, mint a kés pengéje:
— Nem elég szépnek lenni, pénz is kell hozzá! Azt hiszi, mindenki neki tartozik!
Réka tekintete a sarokban álló bőröndre esett. Porečre vették évekkel ezelőtt, amikor még komolyan hitt benne, hogy eljutnak oda. Az út végül elmaradt — Márk akkor „véletlenül” leesett a lépcsőn, és hetekig sántikált. A nyaralásra félretett pénz elolvadt, a bőrönd pedig azóta is némán porosodott, mint egy eltemetett álom.
Most odalépett hozzá, lehajtotta a fedelét, és komótosan pakolni kezdett. Farmer, két blúz, iratok. Egy pillanatig habozott, majd bedobta a magas sarkú cipőt is, amit évek óta nem viselt, mióta nem volt hova „kiöltözni”.
Tíz perc múlva már a folyosón állt a bőrönddel. Ildikó a konyhában ült, savanyú uborkát ropogtatott komor arccal. Márk ugyanott hevert a kanapén, mint korábban, csak most egy üveg is lógott a kezében.
— Hová készülsz? — kérdezte gyanakodva.
— Szellőztetek egyet — felelte Réka szárazon. — Itt túl nehéz a levegő.
— Ne is próbálj visszajönni! — rikácsolta Ildikó. — Nélküled is boldogulunk!
Réka elmosolyodott.
— Efelől nincs kétségem. A bankkártyámat viszont letiltottam. Kíváncsi vagyok, meddig tart a nagy önállóság… pénz nélkül.
Az ajtó csattanása visszhangzott a lépcsőházban. Odabent dohos szag és macskaszőr illata keveredett, mégis: hosszú évek után először érezte, hogy kap levegőt.
A reggelt már az állomáson érte. Műanyagpohárból ivott híg teát, és azon tűnődött, merre indulhat egy ötvenhárom éves nő, akit otthon csak szemrehányás, panaszkodás és képzelt betegségek vártak. A tea íztelen volt, a pohár forró, de legalább senki nem üvöltött rá a konyhából gyógyszerek után, és senki nem nyafogott zokniért a kanapéról.
— Ideje lenne végre emberhez méltón élni, Réka — mormolta maga elé az ablak tükrében halványan visszanéző arcának.
Még délelőtt kivett egy apró garzont. Kicsi volt, az ablaka egy tűzfalra nézett, és furcsa, idegen szag lengte be, de a kulcs az ő zsebében lapult. Nem volt benne Ildikó, nem volt benne Márk szétfolyva a kanapén, mint vaj a forró kenyéren.
Ebédidőben betért a bankba. Külön számlát nyitott. Nem közöset. Nem „családit”. A sajátját.
— Beállítsuk, hogy a fizetése automatikusan ide érkezzen? — kérdezte az ügyintéző, rikító rózsaszín körmökkel.
— Igen. Kizárólag erre a számlára — válaszolta határozottan.
A telefonja közben szüntelen vibrált. Először Márk hívta.
— Réka, most komolyan elmentél? Azt hittem, csak sétálsz egyet…
— Sétálok. Csak nélkületek.
— Gyere vissza. Anya ideges. Én is. Nem hagysz itt minket, ugye?
— Már megtettem. Nyugodtan aggódjatok a konyhában. Találtok még uborkát.
Délután üzenetek érkeztek Ildikótól.
„Rosszul vagyok. Az orvos szerint pihenés és gyógyszer kell.”
„A pokolra jutsz, ha magára hagyod a férjed anyját pénz nélkül!”
„Száznyolcvan a vérnyomásom! Megátkozlak!”
Réka lenémította a készüléket.
— Az enyém legalább kétszáz — sóhajtotta.
Az új élet harmadik napján arra ébredt, hogy csend van. Nem csörömpöltek edények, nem terjengett odaégett hagyma szaga. Egyszerűen csak felébredt — magától.
Este betért egy boltba, és vett magának egy szelet vörös lazacot. Drága volt, majdnem annyiba került, mint fél havi bevásárlásuk régen. De most először nem „anyának”, nem Márknak, nem a közös vacsorához szánta. Csak saját magának tette a kosarába, és ettől különös, szokatlan nyugalom áradt szét benne.