— Réka, aláírtad a beszámolót, küldhetem tovább? — Tímea óvatosan dugta be a fejét az irodába, két karjával szorítva a vastag papírköteget.
Réka lassan elszakította tekintetét a monitortól, és megdörzsölte a halántékát. Reggel óta rángatózott a bal szeme. Ha megengedhette volna magának, most hatalmas jelenetet rendez: pendrive-ok repülnének a falnak, ajtók csapódnának, és az egész emelet hallaná a kiabálását. De ő főkönyvelő. Felelős, ötvenhárom éves nő, lakáshitellel, munkanélküli férjjel és egy anyóssal, aki szó szerint a nyakán él. Nem a hisztéria aggasztotta, hanem a számok a kimutatásban: az elmúlt negyedévben ötszázezer forint ment el „váratlan kiadásokra”. Ebből százhúszezret utalt át Ildikó bankszámlájára. Állítólag vérnyomáscsökkentőre és gerincinjekciókra.
— Küldd el, Tímea — bólintott fáradtan. — Ha keresnének, mondd, hogy ebédidőben elmentem, és már nem jöttem vissza.
— Megint nincs kedved hazamenni? — kérdezte együttérzően a kolléganő. — Tegnap láttam Márkot a sarki italbolt előtt. Még mindig „önmagát keresi”?
Réka keserűen elmosolyodott.
— Már megtalálta. A sörös hűtőnél.
Este hétkor lépett ki az irodaházból. A februári latyak szürkére festette a várost, és ő maga is pontosan így érezte magát: elhasználtnak, öregnek, mintha nem ötvenhárom, hanem kilencvenhárom éves volna. Az autó kerekei félig sárba süppedtek, és a lelkében is ugyanilyen ragadós, hideg nyomorúság ült.
Otthon csend fogadta. Nem békés, hanem vihar előtti, feszült hallgatás. A konyhából égett hagyma szaga szivárgott ki — Ildikó megint „kedveskedett” vacsorával. Túlsütött tészta és olyan fasírt, amit inkább cipőtalpnak lehetne nézni.
— Hol kószáltál ilyen sokáig?! — robbant ki a konyhából a kockás köntösbe bújt alak. — Már egy órája várlak! Százhatvan a vérnyomásom! Elfogytak a gyógyszereim!
— Persze — felelte Réka halkan, miközben levette a kabátját, és lerázta róla a sarat. — És a világot csak egy újabb utalás mentheti meg? Kétezer forint?
— Miféle kétezer? Az árak az egekben! Nézd a blokkot! — Ildikó drámai mozdulatokkal lobogtatott egy gyűrött cetlit. — Ráadásul vízhajtó is kell, meg kenőcs a térdemre!
A nappaliból Márk hangja szűrődött ki:
— Anya, ne kiabálj már, széthasad a fejem. Réka, hoztál sört?
Íme, a meghitt családi fészek. Ő gürcöl egész nap, otthon pedig egy „magas vérnyomás” és egy krónikus naplopó várja. Márk a kanapén hevert, foltos trikóban, mackómintás alsónadrágban. A lábánál bögre, a kezében távirányító. A felesége hazaért? És akkor mi van? Neki fáj a feje.
— És te mivel töltötted a napot? — kérdezte Réka, megállva előtte.
— Hát… telefonáltam a központba. Futárpozíció most nincs, talán márciusban.
— Március egy hónap múlva lesz. Addig miből élünk?
— De hát anya főz! — nézett rá őszinte értetlenséggel. — Most megint bajod van?
Réka összeszorította a fogát. A pulzusa dobolt a fülében. Az előszobaszekrényhez lépett, és elővett egy gyógyszertári zacskót. Kibontotta. Cukorkák, körömlakk és egy „Női szeszély” feliratú arckrém került elő. Ezek lennének a létfontosságú vérnyomáscsökkentők.
— Ez micsoda? — tartotta fel a zacskót. — Ildikó, új típusú tabletták? Krém a hipertóniára?
— Turizkálsz a táskámban?! — hátrált meg az anyós. — Ezek az én személyes dolgaim!
— Az én pénzemből! — emelte fel a hangját Réka. — Minden hónapban könyörögsz „gyógyszerre”, közben édességet veszel és lakkozod a körmöd!
— Hálátlan nőszemély! — jajdult fel Ildikó, mellkasához kapva. — Felneveltem neked a fiamat, unokát sem kaptam, és még a saját házamban is tűrnöm kell a mérgedet!
— A mi házunkban — sziszegte Réka. — Amit hitelre vettünk. Az én fizetésemből fizetve. Amit te szépen elcsipegetsz a „térdkenőcseiddel”.
Márk feltápászkodott, kissé imbolyogva odalépett hozzájuk.
— Hogy beszélsz anyámmal? Idős asszony!
— Idős? — csattant fel Réka. — Inkább egy rafinált zsaroló frissen pedikűrözve! És te, Márk, pontosan ugyanúgy kihasználod a helyzetet, mint ő, miközben én egyedül próbálom életben tartani ezt az egész omladozó látszatcsaládot.
A levegő megdermedt a szobában, és senki sem mozdult. A következő pillanatban azonban Márk arca elvörösödött, és látszott rajta, hogy most ő fog megszólalni.