Gábor ezalatt teljesen eltűnt az életükből. Nem telefonált, nem írt üzenetet, és egyszer sem próbálta látni a lányokat.
Eszter többször is hívta az apját, de a férfi rendre kinyomta, ugyanúgy, mint azon a bizonyos napon. Egy idő után a kislány feladta. Nem próbálkozott tovább.
Február huszadikán kiköltöztek a bérlők abból az egyszobás lakásból, amelyet Nóra három éve adott ki. Még a házassága előtt vásárolta, abból a pénzből, ami a szülei régi otthonának eladásából maradt. Most ez lett az új kezdetük helyszíne.
A költözés után Lilla viselte nehezebben a változást. Új szoba, más illatok, csendesebb esték – minden idegen volt számára. Gyakran kérdezett az apjáról, kérte Nórát, hogy hívják fel, és nem értette, miért nem laknak már együtt.
Nóra óvatosan, a korához illő szavakkal próbálta elmagyarázni: apa most máshol él, a felnőttek néha külön utakon folytatják. Eszter ilyenkor némán hallgatta a beszélgetést, arca zárkózott maradt. Ő pontosan tudta, hogy a valóság több annál, mint amit az ötéves húga megérthet.
A válás valamivel több mint egy hónap alatt lezajlott. A vagyon megosztása újabb két hónapot vett igénybe. Nóra felajánlotta, hogy kivásárolja Gábor tulajdonrészét. Banki hitelt vett fel, hozzátette a megtakarításait, és április elejére sikerült előteremtenie a teljes összeget. Már csak az átírás maradt hátra.
Az ügyintézésre egy nagy, világos kormányablakban került sor. Sorszámhívó csipogott a mennyezet alatt, emberek ültek műanyag székeken, papírokkal a kezükben. Nóra kénytelen volt magával vinni mindkét lányt.
Eszter tankönyveket hozott, és az ablak melletti széken ülve a másnapi dolgozatra készült. Lilla a táskából előkerülő jegyzetfüzetbe rajzolgatott – Nóra mindig tartott magánál ilyesmit az ilyen várakozásokra.
Gábor egyedül érkezett. Leült Nórával szemben az ügyintéző asztalához, és anélkül, hogy a gyerekekre pillantott volna, aláírta a papírokat. A hivatalnok részletesen elmagyarázta, hová kerüljön a dátum, melyik sorba kell a kézjegy.
Nóra közben a férfi kezét figyelte, a jól ismert írást, és azt, hogy a karikagyűrű még mindig ott csillog az ujján.
Körülbelül fél óra múlva minden dokumentum elkészült. Az ügyintéző közölte, hogy az összeg átutalása megtörtént, az iratokat pedig továbbítják a földhivatalnak. Gábor bólintott, felállt, és szó nélkül az ajtó felé indult.
Lilla épp akkor emelte fel a fejét a rajzból. Amint meglátta az apját, lecsúszott a székről, és végigszaladt a termen.
– Apa! – kiáltotta. – Apa, várj meg!
Gábor egy pillanatra megállt. Megfordult, és ránézett a felé rohanó kislányra, aki kitárt karokkal közeledett – ugyanúgy, ahogy annyiszor, amikor este hazaért a munkából.
Lilla elérte, és belekapaszkodott a kabátja szélébe.
– Apa, vegyél fel! Úgy hiányoztál!
A férfi lenézett rá. Néhány másodpercig mozdulatlan maradt, majd finoman, de határozottan lefejtette a kis ujjakat a kabátjáról. Megfordult, és kiment a teremből.
Egyetlen szó nélkül. Vissza sem nézett.
Lilla ott maradt a zárt ajtó előtt, karjai még a levegőben. Először csak bámult arra a pontra, ahol az apja az imént állt. Aztán az arca megrándult, és kitört belőle a sírás – hangosan, kétségbeesetten, értetlenül.
Nóra azonnal odasietett, felkapta, és szorosan magához ölelte. Simogatta a haját, halkan suttogott neki megnyugtató, talán értelmetlen mondatokat, amilyenekkel a kisgyerekeket vigasztalják.
Eszter is melléjük lépett, és csendben a húga hátára tette a kezét.
– Anya, menjünk el innen – mondta halkan.
Hárman hagyták el az épületet. Odakint nedves hó esett, az utolsó azon a télen. Nóra beültette a lányokat az autóba, feltekerte a fűtést, és a kesztyűtartóból elővett zsebkendővel letörölte Lilla arcát. A zokogás lassan halk hüppögéssé szelídült.
– Miért ment el apa? – kérdezte Lilla elcsukló hangon. – Rosszat csináltam?
– Nem, kincsem. Te semmi rosszat nem tettél.
– Akkor már nem szeret minket?
A kérdés a levegőben maradt. Nóra nem talált rá megfelelő választ. Csak megcsókolta a lánya homlokát, és bekapcsolta rajta a biztonsági övet.
– Hazamegyünk – mondta végül. – Hárman vagyunk, együtt, és megyünk haza.
Beindította a motort, és kihajtott a parkolóból. Előtte ott terült el a város, az a lakás, amely immár teljesen az övé volt, és egy élet, amit a nulláról kellett felépítenie.
Gábor nélkül. Mária nélkül. Tizenhét év emlékeivel, amelyek egyetlen februári napon semmivé foszlottak.
A visszapillantó tükörbe nézett. Lilla Eszter vállára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Eszter átkarolta a húgát, és kifelé bámult az ablakon.
Nóra ráfordította a kormányt az útra, és besorolt a forgalomba. Hazafelé tartottak.