A bejárati ajtó akkora csattanással vágódott be, hogy az előszobában a falra akasztott kulcsok panaszosan összekoccantak. Épp csak le tudtam tenni a már kihűlt teásbögrét a konyhapultra, amikor egy kisebbfajta rokoni küldöttség zúdult be a lakásba. A levegőt azonnal elárasztotta az ázott kabátok szaga, az utcáról felhordott sár nehéz párája és az a fojtó, édeskés parfüm, amelyből Erzsébet – a férjem anyja – minden egyes „ünnepélyes” kilépés előtt fél üveggel magára locsolt.
— Vedd le a cipőd, László, összekoszolod a padlót! — rendelkezett otthonosan, miközben a túlméretezett pufidzsekijét gondolkodás nélkül az én világos puffomra hajította.
Mögötte Ilona toporgott bizonytalanul — aki rendszeresen kölcsönkér fizetésig, aztán mélyen hallgat a visszaadásról —, mellette pedig László, a család örök vállalkozója, akinek minden ötlete csúfos kudarcba fulladt. Két távolabbi rokon is besomfordált, szemrebbenés nélkül méregetve az előszoba drága burkolatát.
Karba fontam a kezem, és éreztem, ahogy bennem lassan, jeges indulat gyűlik. Harminchárom éves vagyok, egy regionális fejlesztési osztályt vezetek. Az életem folyamatos repülőjáratokból, tárgyalásokból és megoldandó válsághelyzetekből áll. Megtanultam uralkodni az arcomon. Arra viszont senki nem készített fel, hogy egyszer csak bejelentés nélkül rokonhad tör be az otthonomba.
— Erzsébet. Ilona. László. — Sorban végignéztem rajtuk. — Megkérdezhetem, miért nem szóltak előre, hogy jönnek?
Az anyósom csak legyintett, bevonult a nappaliba, és nehézkesen lehuppant a kanapéra. A többiek libasorban követték, majd kényelmesen elszéledtek a helyiségben.
— Beszélnünk kell, Nóra. Ülj le. — A hangja olyan volt, mint egy szigorú osztályfőnöké.
Nem mozdultam. A vállammal az ajtófélfának támaszkodtam.
— Innen is hallom. Mondhatják.
Erzsébet ajka elvékonyodott, Ilonára sandított, majd belekezdett a láthatóan betanult szövegbe:
— Négy éve vagy a család tagja. Telnek az évek, de a ház üres. Folyton úton vagy, a telefonodat nyomkodod. Mi ezt megbeszéltük, és arra jutottunk: egy nő dolga a tűzhely mellett van. A mi Gáborunk dolgozik, kenyérre való lesz. „Felmondasz vagy elválsz!” — emelte fel az állát. — Holnap bemész a főnöködhöz, beadod a felmondásod, itthon maradsz, és főzöd a férjednek a levest. Ha nem, Gábor beadja a válókeresetet. Olyan menyre, aki semmibe veszi a családot, nincs szükségünk!
Ilona azonnal bólogatni kezdett, megigazítva félrecsúszott sapkáját.
— Erzsébetnek igaza van! Az asszony a férje mögött áll. Te meg úgy viselkedsz, mintha te lennél a férfi a házban. Add oda a bankkártyádat Gábornak, majd ő kezeli a pénzt! Te csak költekezel rúzsra meg haszontalanságokra, miközben a férjed testvére, Márk, még a tanulmányi tartozásait sem tudja rendezni!
Gábor fizetése. Majdnem felnevettem. Ennek a lakásnak a havi jelzálogtörlesztője magasabb volt, mint az ő teljes keresete. A mélygarázs díja, a bevásárlás, a háztartási gépek, a nyaralások — mindent én álltam. Az én bevételem össze sem volt hasonlítható az övével.
Nem emeltem fel a hangomat. Lassan előhúztam a telefonomat a melegítőnadrágom zsebéből, feloldottam a képernyőt, elindítottam a hangrögzítést, és a készüléket a dohányzóasztalra tettem.
— Jól értem, Erzsébet? Ultimátumot ad nekem? — kérdeztem nyugodtan, már-már szelíden. — Tehát mondjak fel, és adjam át a kártyámat?
— Pontosan! — csattant fel, a telefonra pillantva, de fel sem fogva, hogy minden szava rögzítésre kerül.
Lassan végigvezettem rajtuk a tekintetem, és mielőtt bárki újra megszólalhatott volna, higgadtan folytattam.