Lilla édesanyja valóban fellélegzett, amikor megtudta, hogy a lánya végre férjhez készül. Úgy tűnt, minden úgy alakul, ahogyan azt régóta szerette volna. Az öröm azonban egy pillanat alatt szertefoszlott, amint Lilla azt is elmondta, hogy Márknak – aki megkérte a kezét – két apró gyermeke van.
– Lilla, elment az eszed? – fakadt ki az asszony. – Miért vennél a nyakadba két idegen gyereket? Dadának akarsz állni? Neked saját babára lenne szükséged, nem máséra!
– Anya, te sürgettél a házassággal, unokákat akartál – felelte nyugodtan Lilla. – Hát itt vannak. Rögtön kettő is. December tizenhetedikén összeházasodunk.
Márk édesanyja még egy hónapig velük maradt az esküvő után, aztán visszaköltözött a saját lakásába. Ettől kezdve Lilla lett az úrnője a tágas, háromszobás, belváros közeli debreceni lakásnak.
Az élete gyökeresen átalakult. Reggelente ő készítette a reggelit, felöltöztette Leventét és Nórát, majd átkísérte őket az óvodába, ami szerencsére alig száz méterre volt a háztól. Mindezt úgy, hogy közben a munkahelyéről se késsen el. A mosás, takarítás, bevásárlás és vacsorafőzés – amit korábban az anyós intézett – most mind az ő vállára nehezedett. Márk sokat dolgozott, tisztességesen keresett, de a házimunkából gyakorlatilag nem vette ki a részét.
Az első hetek kifejezetten megterhelőek voltak Lilla számára. Estére alig állt a lábán, mégis lassan belejött a szervezésbe, megtanulta összehangolni a teendőket, és egyszerre több dolgot intézni. Saját magára viszont egyáltalán nem maradt ideje. A korábbi uszodalátogatások, a kozmetikus, a barátnős kávézások mind a múlt ködébe vesztek.
Körülbelül három hónap elteltével furcsa tüneteket tapasztalt. Állandó fáradtság gyötörte, napközben is el-elbóbiskolt, és a gyerekek hangos játéka szokatlanul idegesítette.
– Nem lehet, hogy babát vársz? – kérdezte az édesanyja, amikor Lilla panaszkodott a rosszullétekre.
A terhességi teszt, majd az orvosi vizsgálat is megerősítette a gyanút. Lilla boldogan fogadta a hírt.
Márk reakciója azonban lehűtötte a lelkesedését.
– Biztos ez? – kérdezett vissza a férfi, látható bizonytalansággal.
– Igen, teljesen biztos. Te nem örülsz? – nézett rá Lilla, észrevéve a férje zavarát.
– Dehogynem… csak olyan gyorsan történt minden. A gyerekek még kicsik… – mentegetőzött Márk. – Szólnunk kell anyának és a te szüleidnek is.
Lilla édesanyja ujjongott az örömhír hallatán, az anyósa viszont szemmel láthatóan nem osztozott a lelkesedésben. Egy alkalommal, amikor Márk nem volt otthon, váratlanul beállított, és kertelés nélkül azt javasolta Lillának, hogy amíg lehet, szakíttassa meg a terhességet. Azzal érvelt, hogy három gyerekkel Lilla képtelen lesz megbirkózni, rá pedig ne számítsanak többé segítségként – az a két év, amit az unokákkal töltött, teljesen kimerítette.
Lilla határozottan visszautasította a javaslatot. Az anyós sértetten távozott, de még megkérte, hogy a látogatásról ne beszéljen a fiának.
A várandósság szerencsére problémamentesen zajlott. Lillát elkerülte a reggeli rosszullét, nem voltak különös kívánósságai sem, és a kiírt időben egészséges kislánynak adott életet. A babát Dórának nevezték el.
Három gyermek mellett azonban a mindennapok még nehezebbé váltak. Igaz, Dóra nyugodt természetű csecsemő volt, ami sokat számított. Két hónap elteltével viszont Lillának elapadt a teje, így tápszerre kellett áttérniük. Mire megtalálták a megfelelő készítményt, az egész család kimerült – Dóra egy teljes héten át szinte folyamatosan sírt éjjel-nappal.
Pénteken Márk telefonált a munkahelyéről, és közölte, hogy két éjszakát az édesanyjánál tölt, mert ki kell pihennie magát.
Lillát sokkolta a bejelentés. Arra számított, hogy ebben a legnehezebb időszakban számíthat a férjére, ehelyett egyedül maradt három gyerekkel.
És mintha ez nem lett volna elég, Márk viselkedése is megváltozott: egyre gyakrabban talált kifogásolnivalót Lilla munkájában és a háztartás állapotában.