Sokáig hagyta, hogy a víz körülölelje, majd végül mégis kilépett a partra. Az óra már hat felé járt, a strand lassan kiürült, a napernyők alatt pakoló emberek készülődtek az estére. Lilla nem messze magától észrevett egy kisebb társaságot: egy ötvenes évei közepén járó asszonyt, egy harmincas férfit – feltehetően a fiát – és két apró gyermeket, egy kisfiút meg egy alig hároméves forma kislányt. Az idősebb nő törölközőket hajtogatott és játékokat gyűjtött össze, miközben a férfi nevetve próbálta elkapni a sikítozva menekülő gyerekeket, akik újra és újra a víz felé szaladtak.
Nem sokkal később a család elindult a szállás irányába. Lilla még egyszer megmártózott, aztán ő is visszasétált a hotelhez, közben figyelmesen nézegette az utcákat, hátha talál egy hangulatos helyet vacsorára.
Aznap este, amikor már a szobája felé tartott, meglátta a délután látott férfit. Egy lugassal befuttatott kerti pavilonban ült, szőlőindák árnyékában, és ráérősen cigarettázott. Lilla magában megállapította: ugyanabban a szállodában lakhatnak.
Másnap már kora reggel, hét óra tájban a parton volt. Kifejezetten szerette a hajnali úszásokat, amikor a víz még tiszta és sima, nem zavarják fel a fürdőzők, és zavartalanul lehet tempózni anélkül, hogy valakibe beleütközne.
Délután bejárta a kisváros utcáit, ebédelt egy családias vendéglőben, majd a piacon vett néhány mézédes barackot. Pihenés után ismét a tengerpart felé vette az irányt. Élvezte ezt a gondtalan ritmust: nem sürgette semmi, az órák lustán csordogáltak, mintha egy lassított felvételt nézne.
A harmadik nap estéjén a sétány egyik padján ült, és a naplementét figyelte. A horizont vörösbe és aranyba borult, amikor valaki leült mellé.
– Jó estét – szólalt meg a férfi. – Talán nem ismer meg? Egy helyen szálltunk meg.
– Jó estét – felelte Lilla udvariasan.
– Debrecenből érkezett? – kérdezte a férfi.
– Igen… de honnan tudja? – csodálkozott.
– Nem vagyok gondolatolvasó – mosolyodott el. – A tulajdonos említette, hogy vár egy vendéget Debrecenből. Mi már egy hete itt vagyunk, és maradunk még kettőt. A gyerekeknek jót tesz a tengeri levegő. Szívesen maradnék velük akár egész nyárra is, de a munkám nem engedi. Édesanyám segít, de egyedül nem boldogulna hosszabb távon. Talán jövőre találok majd egy bébiszittert.
Lillát furdalta a kíváncsiság, miért nem említi a feleségét, de nem akart tolakodó lenni. Nem kellett azonban kérdeznie.
– A fiam, Levente öt-, a kislányom, Nóra hároméves – folytatta a férfi. – Az édesanyjuk két éve beleszeretett valakibe, és Franciaországba költözött hozzá. Így lettem egyedülálló apa. Anyukám nélkül aligha boldogulnék.
– És a gyerekeket miért nem vitte magával? – bukott ki Lillából.
– Nem tudom biztosan. Talán az új férje nem akarta – vont vállat a férfi. – Nézze, teljesen lement a nap. Induljunk vissza.
A férfit Márknak hívták. A következő napokban egyre gyakrabban kereste Lilla társaságát. Eleinte kissé feszélyezte a figyelme, később azonban természetessé vált, hogy ott sétál mellette. Egy este, amikor a gyerekek nyűgösek voltak, és a nagymama nem boldogult velük, Márk nem jelent meg a megszokott esti sétán. Lilla meglepődve tapasztalta, hogy hiányérzete támadt.
Márk két nappal korábban utazott haza a gyerekekkel, mint ahogy Lillának lejárt volna a szabadsága. A lány maga is meglepődött, mennyire üresnek érezte a partot nélkülük. Nem sokkal később azonban megszólalt a telefonja: Márk hívta. Így történt, hogy már Debrecenben találkoztak újra.
Lilla édesanyja hamar észrevette, hogy a lánya esténként egyre gyakrabban marad távol, és ennek kifejezetten örült. Amikor pedig Lilla egyszer telefonált, hogy aznap nem megy haza aludni, az asszony elégedetten nyugtázta a hírt, és úgy tűnt, végre megnyugszik a szíve.