Márk egyre gyakrabban kötött bele Lillába apróságok miatt.
– Egész nap a gyerekekkel vagy itthon, mégsem jut idő arra, hogy rend legyen? – háborgott.
– Levente jövőre iskolás lesz. Igazán szánhatnál rá naponta legalább fél órát, hogy megtanuljon olvasni!
– A logopédus is keresett az óvodából. Azt kérdezte, miért nem gyakorolja Nóra otthon a feladatokat. Olyan nagy kérés lenne elővenni azt a lapot, és átismételni vele a hangokat?
Mindezt úgy rótta fel, hogy közben ő maga még hétvégén sem foglalkozott a gyerekekkel. Sőt, új szokást vett fel: péntekenként eltűnt, és csak vasárnap este állított haza. Hol azzal magyarázta, hogy az édesanyjánál segít valami javításban, hol új szekrényt szerel, máskor pedig arra hivatkozott, hogy az anyja rosszul van, és mellette kell maradnia.
Lilla nem volt naiv – sejtette, hogy ezek csak kifogások. Mégis kapaszkodott a reménybe, hogy talán tényleg csak kimerült, és időre van szüksége.
Egy vasárnap azonban váratlan fordulat történt. Az édesanyja látogatta meg, és zavartan mesélni kezdte, hogy egy étteremben járt, ahol a kolléganője ünnepelte a jubileumát. A tágas teremben, az egyik asztalnál meglátta Márkot egy fiatal nő társaságában. Őt nem vették észre, de tisztán látta, amikor a férfi a lánnyal táncolt.
– Odamehettem volna – mondta az asszony –, de nem akartam jelenetet rendezni és elrontani az ünnepséget.
Amikor Márk aznap este hazaért, Lilla nem kerülgette a témát.
– Igaz, hogy van valakid? – kérdezte egyenesen.
A férfi nem próbált tagadni.
– Igen. Két hónapja együtt vagyok Viviennel, és hozzá akarok költözni. De ne aggódj, a gyerekekről gondoskodom, válás után fizetek majd tartásdíjat. Ti maradhattok ebben a lakásban, Vivi saját otthonában fogunk élni.
– Azt akarod, hogy Levente és Nóra velem maradjanak? – nézett rá Lilla.
– Persze. Hozzád szoktak, itt az óvoda is a közelben. Hetente meglátogatom őket. Így korrekt, nem?
– Majd átgondolom – felelte halkan az asszony.
Nem számított ilyen fordulatra. Időre volt szüksége, és a szülei tanácsára is.
Miután beszélt az édesanyjával, elővette a bőröndöket, és csendben pakolni kezdett. Másnap reggel az apja teherautót bérelt. Felkerült rá Dóra kiságya és babakocsija, valamint a csomagok. Az édesanyja magához vette a kislányt, és elindultak. Lilla még egy hívást megejtett: felhívta Márk anyját, és kérte, sürgősen jöjjön át.
– Levente és Nóra az óvodában vannak. Kérem, ma ön vigye haza őket. Elköltözöm, és beadom a válókeresetet. Hogy miért, azt a fia majd elmondja. Itt vannak a lakáskulcsok – tette az asztalra, majd kilépett az ajtón.
Este Márk dühösen telefonált.
– Nem hittem volna, hogy képes vagy ilyesmire! Hogy hagyhattad itt a gyerekeket, akik hozzád kötődnek? És nehogy azt hidd, hogy szó nélkül fizetek majd! Ha tartásdíjat követelsz, perre megyek, és elveszem tőled Dórát!
– Találkozunk a bíróságon – válaszolta Lilla, és bontotta a vonalat.
Legközelebb valóban ott néztek egymás szemébe. Az ítélet után Márk számára világossá vált: nemcsak a három gyerek után kell rendszeresen fizetnie, hanem Lilla eltartásához is hozzá kell járulnia addig, amíg Dóra be nem tölti a harmadik életévét.
Lilla jelenleg a szüleinél él, és ott neveli a legkisebb lányát. A nagyszülők mindenben támogatják. Huszonkilenc éves ugyan, de az édesanyja egyszer sem hozza szóba a korát – most nem ez a legfontosabb.