Lilla huszonhét éves volt. Ha ő maga meg is próbálta volna elfelejteni ezt a számot, a környezete gondoskodott róla, hogy rendszeresen eszébe jusson. Legfőképp az édesanyja. Szinte nem telt el úgy hét, hogy valamilyen apropóból fel ne hozta volna a témát, és a mondandója rendre ugyanoda kanyarodott vissza:
– Lilla, már huszonhét vagy. Ideje lenne komolyabban venned az életet, nem pedig mindenféle haszontalansággal foglalkozni. Mire jó neked az a kínai nyelvtanfolyam? Inkább elmennél a barátnőiddel szórakozni, beülnétek valahová, ismerkednél végre. Apáddal együtt szeretnénk már unokát is látni.
Ha pedig Lilla történetesen elment egy koncertre Eszterrel, az sem maradt szó nélkül:
– Mit keresel egy ilyen előadáson? Annak az énekesnek a rajongói mind középkorú nők. Neked olyan helyekre kellene járnod, ahol fiatalok vannak, hogy találkozhass valakivel… – és innen ismét ugyanaz a jól ismert szólam következett.
A családi összejöveteleket különösen nehezen viselte. Anyai ágon népes rokonság gyűlt össze ilyenkor, míg az édesapja családja az ország túlsó végében élt. A három nagynéni és a nagybácsi mind büszke édesanyák voltak: fiaik már megházasodtak, némelyiküknek gyermeke is született. Lillát ilyenkor szinte sarokba szorították a kérdéssel, mikor ajándékozza meg végre az anyját egy unokával.
A munkahelye sem jelentett menedéket. A női kollégák között egyedül ő volt hajadon; a többiek vagy férjezettek voltak, vagy legalább már túl egy váláson. Az egyikük, Gabriella Matvejevna, szinte küldetésének tekintette, hogy férjet találjon Lillának. Nem múlt el nap anélkül, hogy ne hajolt volna oda az asztalához bizalmas arccal.
– Lillácska, a szomszéd osztályra felvettek egy igazán rendes fiatalembert. Utánanéztem, még harminc sincs, nőtlen, és az édesanyjával él egy háromszobás lakásban. Mindenképp össze kellene ismerkednetek.
Rejtély volt, honnan keríti elő ezeket a „jelölteket”, de Gabriellának mindig akadt a tarsolyában valaki, akit megfelelő férjanyagnak tartott.
Lilla alapvetően türelmes és tisztelettudó volt, különösen az idősebbekkel szemben. Ám még a legnagyobb béketűrésnek is van határa. Egy napon végül elszakadt nála a cérna.
– Gabriella Matvejevna, kérem, fejezze be ezt az állandó férjvadászatot! Dolgozni próbálok. Nincs jobb dolga? Hagyjon békén, különben kénytelen leszek szólni Gábor Péterovicsnak!
A kolléganő ijedten húzódott vissza a helyére. A következő napokban ugyan csendben maradt, de a háta mögött panaszkodott:
– Csak segíteni akartam, erre rám támadt. Hát akkor maradjon egyedül.
Abban az évben Lillának kedvezően alakult a szabadságbeosztása: júliusra kapta meg a két hetet. Elhatározta, hogy teljes magányban tölti majd valahol a tengerparton. Már márciusban lefoglalt egy szobát egy apró, családias hangulatú panzióban. Az édesanyja azonban váratlanul közölte, hogy csatlakozna hozzá.
– Mit fogsz csinálni ott egyedül? Napközben kifekszel a strandra, este pedig unatkozol majd a szobában – próbálta lebeszélni.
– Anya, eszem ágában sincs unatkozni. Letöltök néhány új hangoskönyvet, viszek magammal kötést, sétálok a parton. Pihenni megyek, semmi másért.
Végül az apja határozott fellépése vetett véget a vitának. Megtiltotta a feleségének, hogy tovább győzködje a lányát. Lilla ugyan megérezte, hogy az anyja megsértődött, de most először nem engedett.
Elérkezett a várva várt két hét. Az utazás gond nélkül zajlott, a szobája kellemes és barátságos volt. Alig pakolt le, máris a tenger felé sietett; mindenképpen szeretett volna még aznap megmártózni. Valahányszor hosszabb kihagyás után lépett be a vízbe, különös izgalom futott át rajta. A hűs hullámok érintése leírhatatlan boldogsággal töltötte el. Úgy érezte, mintha a végtelen víztükör körülölelné, gyengéden ringatná, és minden korábbi feszültséget kimossa belőle.