— Tényleg be akarod rajta hajtani azt a harmincezret? — kérdezte halkan Péter, amikor a bejárati ajtó csapódásának visszhangja végleg elhalt a lakásban.
Nóra még néhány másodpercig mozdulatlanul állt. A kezében gyűrögetett papírlap recsegve adta meg magát az ujjai között. Végül összegombócolta, és határozott mozdulattal a szemetesbe hajította.
— Ugyan, mit kezdenék vele? — felelte fáradtan. — Nem a pénz számít. De egy család nem működhet úgy, mint egy hitelintézet. Ha valaki minden befőttet, minden tál ételt számlára ír, akkor az már rég nem szeretetből ad. A kulcsait viszont vissza kell kérnünk. Az nem maradhat nála.
A hangja nem volt hangos, inkább kimerült. Nem a harag beszélt belőle, hanem valami mélyebb csalódás. Péter odalépett hozzá, és óvatosan a vállára tette a kezét. Érezte, mennyire feszült még mindig.
— Legalább most már pontosan tudjuk, mennyibe kerülnek azok az „ajándék” cukkinik — próbálta oldani a feszültséget egy halvány mosollyal.
Nóra szája sarkában megjelent egy alig észrevehető félmosoly.
— Igen. Harmincezer forint az ára egy láda zöldségnek… és még ki tudja, mennyi mindennek.
A nappaliban lassan helyreállt a csend. A veszekedés utáni levegő még vibrált, de már nem volt benne az a metsző él. Nóra mély levegőt vett.
— Tudod, nem az bánt, hogy számol — mondta csendesebben. — Hanem hogy sosem ajándékként adta. Mindig befektetés volt, amit egyszer majd kamatostul visszakér.
Péter bólintott. Most már ő is tisztábban látta azt, amit eddig talán nem akart észrevenni. A nagylelkűség mögött feltételek húzódtak, a mosoly mögött elszámolás.
— Akkor most mi lesz? — kérdezte.
— Most? — Nóra kihúzta magát. — Most visszavesszük a saját határainkat. És ha legközelebb hoz valamit, előre tisztázzuk: ajándék-e, vagy számla érkezik majd utána.
Péter elmosolyodott, ezúttal őszintén.
— Rendben. De ha újra cukkinit hoz, inkább vegyünk a boltban. Az legalább fix áras.
A feszültség végül halk nevetésbe oldódott. Nem volt felszabadult, de közös volt — és ez most többet ért harmincezer forintnál.