Néhány percig még mozdulatlanul állt az előszobában, aztán hirtelen döntött. A hálószobába ment, kihúzta a szekrény aljából a régi, bordó bőröndöt, és az ágyra tette. Nem remegett a keze. Inkább furcsa nyugalom ült rá, mintha már napok óta erre készült volna.
Nem pakolt sokat. Csak a legszükségesebbeket. Néhány váltás ruhát magának és Lillának, fehérneműt, pulóvereket, a gyerek télikabátját. A fiókból elővette az iratokat: személyik, Lilla születési anyakönyvi kivonata, TAJ-kártyák. A borítékot is betette, amelyben a félretett pénz lapult. A korrepetálásból lassan gyűlt össze – fél év alatt nagyjából negyvenezer forint. Nem volt nagy összeg, de néhány hétre elegendőnek tűnt.
A laptopját is elcsomagolta. Dolgoznia kell majd, bárhol is kötnek ki. Lilla kedvenc babája sem maradhatott ott – az a kopott, szőke hajú figura, amely nélkül a kislány aludni sem tudott.
A szüleihez nem mehetett. Márk pontosan tudta a címet. Ha oda utazna, még aznap vagy másnap megjelenne Pécsen. Könyörögne, sírna, magyarázkodna. Megígérné, hogy megváltozik. Az anyja pedig azt hajtogatná, hogy a családot egyben kell tartani, hogy egy gyereknek szüksége van az apjára, és egy hiba még nem ok a házasság feladására.
Eszter most nem vigasztaló szavakat akart. Hanem távolságot.
Olyan hely kellett, amelyről Márk nem tud.
Elővette a telefonját, és kikereste Nóra számát. Az egyetem első évében barátkoztak össze. A diploma után Nóra férjhez ment, és Szegedre költözött. Ritkán beszéltek, talán félévente egyszer, de a kapcsolat megmaradt. Márk előtt Eszter soha nem említette – valahogy nem került szóba, így a férfi még a létezéséről sem tudott.
Tárcsázott.
– Halló?
– Nóra, én vagyok… Eszter. Szükségem lenne a segítségedre.
A hangja csendes volt, de határozott.
– Mi történt?
– Most nem tudom elmondani. Majd személyesen. Elmehetnénk hozzád pár napra Lillával?
Rövid csönd következett.
– Persze. Gyere. Küldöm a címet. Mikor érkeztek?
– Ha elérem a délutáni vonatot, este ott lehetünk.
– Írj, mikor indultok. Kimegyek elétek.
A hívás után Eszter lehunyta a szemét egy pillanatra. Aztán Lillára nézett. A kislány a szőnyegen ült, kockákat pakolt egymásra, és halkan dúdolt. Fogalma sem volt róla, hogy néhány óra múlva elhagyják ezt a lakást – talán örökre.
Eszter taxit rendelt a pályaudvarra. Feladta Lillára az overált, rá a vastag kabátot, majd maga után húzva a bőröndöt kilépett az ajtón. Nem nézett vissza.
A jegypénztárnál az első Szegedre induló vonatra vett két jegyet. Indulás 15:47-kor. Másfél órájuk maradt.
A váróteremben ült, Lillát az ölébe vonta, és a kijelzőt figyelte. Nem tudta, helyesen cselekszik-e. Nem látta maga előtt a következő hónapokat. Hol fognak lakni? Miből élnek majd? Hogyan magyarázza el egyszer a lányának, miért nem mennek vissza?
Egy dolgot viszont tisztán érzett. Nem maradhat egy olyan ember mellett, aki képes volt bezárni őt egy fagyos házba, és aki készséggel hitt el egy idegen hazugságot. Még akkor sem, ha most megbánta. Még akkor sem, ha valóban változna.
Azt a pillanatot soha nem tudná kitörölni az emlékeiből: Márk arcát, keményen és idegenül, ahogy számonkérően kérdezte, kitől született a gyereke.
Bemondták a vonat érkezését.
Eszter felállt, megfogta Lilla kezét, és elindult a peron felé.
Szegedre este tíz körül futott be a szerelvény. Nóra már a peronon várta őket. Szorosan átölelte Esztert, majd karjába vette az álmos Lillát, és az autóhoz kísérte őket.
Az esti város fényei elmosódva suhantak el az ablak előtt. Reklámok villogtak, az utak szélén hókupacok tornyosultak. Eszter némán bámulta a sötétséget. Lilla a vállára hajtott fejjel aludt.
Nóra egy régi, ötemeletes házban lakott, park közelében. A negyedikre kellett felmenniük. A lakás kicsi volt, de meleg. Nóra egy külön szobát készített elő nekik.
– Pihenjetek le – mondta halkan. – Reggel beszélünk.
Eszter betakarta Lillát. A kislány összegömbölyödve aludt, a babáját szorítva. Eszter sokáig ült az ágy szélén, és figyelte az egyenletes lélegzetét. Tudta, hogy bármi vár rájuk, egy dolgot már megtett: elhozta a lányát onnan, ahol veszélyben érezte.
Másnap Nóra reggelit készített. Lilla jókedvűen kanalazta a zabkását, és érdeklődve nézett körül az idegen szobában. Örült az új játékoknak, amelyeket Nóra elővett a szekrényből. Nem kérdezte, hol van apa.
Eszter mindent elmondott. A fényképeket, a vidéki házat, a hideget, Gergőt, a vádakat. Nóra végighallgatta, félbeszakítás nélkül.
– Jól tetted, hogy eljöttél – mondta végül. – Maradjatok, ameddig szükséges. Kitaláljuk a többit.
Márk már aznap hívni kezdte. Először félóránként, később negyedóránként csörgött a telefon. Eszter nem vette fel. Üzenetek érkeztek – hosszú, kusza sorok bocsánatkéréssel és ígéretekkel tele. Elolvasta őket, de nem válaszolt.
Három nappal később azt írta, hogy Pécsen járt az anyjánál, de ott sem találták. Azt állította, megőrül az aggodalomtól.
Eszter végül egyetlen üzenetet küldött: „Biztonságban vagyunk. Lilla is. Beadom a válókeresetet. Ne keress minket.”
Az anyósa egyszer sem jelentkezett.
Eszter munkát kezdett keresni. Egy hét múlva talált egy állást egy online iskolánál: magyar nyelvet kellett tanítania középiskolai felvételire készülő diákoknak. A korábbi magántanítói tapasztalatát elfogadták. A fizetés havi húszezer forint volt – nem sok, de kezdetnek elég. Nóra addig vigyázott Lillára, amíg órát tartott.
Február végén Eszter kibérelt egy apró egyszobás lakást Szeged egyik külső városrészében. Az ablak ipari területre nézett. A bútorok régiek voltak, a parketta nyikorgott, a falon virágmintás tapéta fakult.
Lillának mégis tetszett.
– Itt sok helye lesz a babáimnak – jelentette ki komolyan.
Eszter az ablakhoz lépett, és nézte, ahogy a lánya a párkányon sorba rendezi a játékokat. Odakint lassan hullani kezdett a hó.
Február utolsó napjai voltak. Hamarosan március jön, aztán április, majd a nyár.
Az élet nem állt meg.
Nem tudta, egy év múlva hol lesz, mit dolgozik majd, hogyan alakul minden. Azt sem, mikor és hogyan beszél Lillával az apjáról. Nem tudta, valaha képes lesz-e megbocsátani Márknak, vagy az a nap örökre vele marad.
De egyvalamiben biztos volt.
Most először hosszú idő után a saját döntését követte.
És ez egyelőre elégnek bizonyult.