– Anyám megmutatta a fényképeket – folytatta Márk fojtott hangon. – Minden képen együtt vagytok. Ölelkeztek, nevetgéltek. Egyértelmű volt… Te vagy az apja.
Gergő szólásra nyitotta a száját, aztán újra becsukta. Tekintete Eszterre, majd a kislányra, végül vissza Márkra siklott.
– Várj egy pillanatot. Most azt állítod, hogy én… hogy Eszterrel… és hogy ez a gyerek…?
– Ne játsszd meg magad – vágott közbe Márk élesen.
– Nem játszom meg semmit. Öt éve nem találkoztam Eszterrel. A diplomaosztó után váltottunk néhány üzenetet, aztán ennyi. Azt sem tudtam, hogy férjhez ment. Arról meg végképp fogalmam sem volt, hogy gyereke született.
Gergő felemelte a jobb kezét, és megmutatta a gyűrűsujját. Az arany karika megcsillant a hideg fényben.
– Látod? Nős vagyok. Két éve házasodtam össze Annával. Otthon van, a hetedik hónapban jár. Fel is hívhatod, ha akarod. Feleségem van, hamarosan megszületik a gyermekünk, és Esztert utoljára azon a júniusi napon láttam, amikor befejeztük az egyetemet.
Márk nem válaszolt. A gyűrűt nézte, aztán Gergőt, majd Esztert.
Eszter lassan felállt a kanapéról. A mozdulatra Lilla felriadt, és nyűgösen felsírt. Eszter karjába vette, majd odalépett a férjéhez.
– Nézz rá – mondta csendesen, de határozottan. – Nézd meg alaposan. Ő a te lányod.
Felemelte a kislányt, hogy Márk tisztán lássa az arcát.
– A szeme a tiéd. Ugyanaz a vágás, ugyanaz az árnyalat, még a szemöldöke íve is. Az álla, a szája… minden benned ismétlődik.
Márk a gyerekre meredt. Lilla visszanézett rá. A sírás elhalt, apró kezei felé nyúltak.
– Apa…
A szó mintha kitépett volna valamit Márk mellkasából. Arcáról leolvadt a düh, helyét bizonytalan, megrendült kifejezés váltotta fel.
Óvatosan átvette Lillát. A kislány átkarolta a nyakát, és az arcát a vállába fúrta. Márk néhány másodpercig mozdulatlanul állt, Eszter pedig látta, hogy remeg a keze.
– Én… – kezdte rekedten. – Tévedtem. Sajnálom.
Aztán Gergő felé fordult.
– Ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém. Megláttam a képeket, és… anya azt mondta, minden világos. Elhittem neki.
Gergő Nórára nézett, aki az ajtónál állt. Az arcán nem tükröződött megbánás, sem zavar – inkább bosszúság, amiért a terve nem úgy sült el, ahogy elképzelte.
– Vigyél haza – mondta Gergő hűvösen. – És kérlek, többet ne keress.
Éjfélhez közeledett, mire visszaértek Debrecenbe. Márk a metróállomás bejáratánál tette ki Gergőt, bocsánatot kért még egyszer, de Gergő szó nélkül kiszállt, és eltűnt a lépcsők között.
Az út hátralévő részében Nóra hallgatott. Amikor megérkeztek a házához, köszönés nélkül csapta be az autó ajtaját.
Márk hazavitte Esztert és Lillát. Segített levetkőztetni a kislányt, betakarta a kiságyban, aztán visszament a nappaliba, ahol Eszter mozdulatlanul ült a kanapén, tekintete a semmibe révedt.
– Sajnálom – törte meg a csendet. – Nem tudom, hogyan magyarázzam meg. Anya felhívott a munkahelyemen, és azt mondta, bizonyítéka van. Olyan magabiztosan beszélt… elhittem.
Eszter nem felelt.
– Tudom, hogy ez nem mentség. Előbb veled kellett volna beszélnem. Meghallgatni téged. De amikor megláttam azokat a fotókat, egyszerűen… nem is értem, mi történt velem.
– Bezártál egy fűtetlen házba – szólalt meg végül Eszter. – Egy kétéves gyerekkel. Két órára. Fűtés nélkül, étel nélkül, telefon nélkül.
– Tudom.
– Arra sem gondoltál, mi történhet vele. Megfázhatott volna. Meg is betegedhetett volna. Te pedig elmentél.
– Tudom. Sajnálom.
Eszter ránézett. Látta rajta a szégyent, a megbánást. De látott mást is.
Egy férfit, aki gondolkodás nélkül inkább az anyjának hitt, mint a feleségének. Aki nem kérdezett, nem hallgatott meg, hanem azonnal cselekedett. Aki elvitte őt és a gyerekét egy üres házba, és ott hagyta őket.
– Most egyedül szeretnék lenni – mondta halkan.
Márk bólintott, és bement a hálószobába.
Eszter a kanapén maradt. Odakint sűrű hó esett. Február vége volt, de a tavasz még távolinak tűnt. A négyéves házasságuk járt a fejében. Az eleje. A változások.
Öt éve ismerkedtek meg. Márk az unokaöccse helyett érkezett az egyik órára, hogy kifizesse a tandíjat. Harminckét éves volt, Eszter húsz. Érettnek, biztosnak, megbízhatónak látta. Úgy nézett rá, mintha különleges lenne. Nem szokott hozzá ehhez a figyelemhez.
Fél évvel később megkérte a kezét. Igent mondott.
Debrecenben nem volt rokona. Az édesanyja Pécsen élt, ápolónőként dolgozott, és alig jött ki a fizetéséből. Az apja hároméves korában eltűnt az életéből, nem is emlékezett rá. Márk biztonságot kínált: otthont, családot, állandóságot. Mindazt, ami neki sosem adatott meg.
Nóra kezdettől fogva fenntartásokkal kezelte.
– Túl fiatal – jegyezte meg gyakran a fiának, azt gondolva, Eszter nem hallja. – Ki tudja, mit akar valójában?
Márk legyintett, de Eszter észrevette a pillantásait. A kérdéseket, hogy kivel levelezik. Hogy néha átnézi a telefonját, amikor azt hiszi, alszik.
Akkoriban ezt természetesnek hitte. Azt gondolta, ilyen a házasság.
Most már tudta, hogy tévedett.
Másnap reggel Márk a megszokott időben indult dolgozni. Megpuszilta Lillát, Eszterre nézett, és azt mondta, este mindent megbeszélnek.
– Rendbe hozom – ígérte. – Ilyen nem fordul elő még egyszer.
Eszter csak bólintott, majd bezárta mögötte az ajtót.
Megvárta, amíg az autó eltűnik a sarkon. Aztán mozdulatlanul állt még néhány másodpercig a csendben, mintha most először hallaná igazán a saját gondolatait.