– …azzal a fiúval – fejezte be Nóra a mondatot jelentőségteljesen.
– Minden képen együtt szerepeltek. Egymás mellett. Szinte összenőve.
Eszter gyomra görcsbe rándult. Egy pillanat alatt megértette, mire céloz az anyósa.
Az egyetemi fotókra.
Azokra a régi, évekkel ezelőtti képekre a bölcsészkar udvaráról, vizsgaidőszakok utáni felszabadult pillanatokról, diplomaosztóról. Gergőre – Gergő Bélára – gondolt, az egykori évfolyamtársára. Négy éven át ültek egymás mellett az előadásokon, együtt készültek a zárthelyikre, együtt idegeskedtek az államvizsga előtt. Természetes volt, hogy a csoportképeken többnyire egymás közelében álltak.
Barátok voltak. Semmi több.
– Azok legalább öt éve készültek – mondta halkan, de határozottan. – Együtt jártunk egyetemre. Gergő jó barátom volt.
– Barát – ismételte Márk kimérten.
A hangja nyugodtnak tűnt, mégis volt benne valami fagyos él, amitől Eszter hátán végigfutott a hideg.
– És ezért vagytok minden egyes felvételen egymás mellett? – kérdezte. – Ezért ölelitek át egymást a képek felén?
– Úgy öleltük meg egymást, mint minden egyetemista. Bolondoztunk. Semmi jelentősége nem volt.
– Lilla születésnapját visszaszámoltam – folytatta Márk. – Pont kilenc hónappal a diplomaosztód után jött világra. Az utolsó szemeszterben még nap mint nap találkoztál vele.
Eszter szíve hevesen kalapálni kezdett. Pontosan tudta, mire akar kilyukadni a férje – és azt is, miért jutott erre a következtetésre.
Csakhogy ez tévedés volt. Lilla Márk gyermeke.
Augusztusban esett teherbe, két hónappal az államvizsga után. Akkor már együtt éltek, közösen tervezték a babát. Eszter naptárban vezette a ciklusát, számolta a napokat, figyelte a jeleket. Tudta, mikor fogant meg a kislánya.
– Márk, ez nem igaz. Lilla a te lányod – mondta remegő hangon. – Ha kell, csináltassunk DNS-tesztet.
– Meg fogjuk tenni – felelte a férfi. – De előbb beszélni akarok ezzel a… barátoddal.
Negyven perc múlva megálltak a váci hétvégi ház előtt. A kerítés zöld festéke itt-ott lepattogzott, a kapu rozsdásan nyikorgott, amikor Márk kitárta.
Nóra azonnal kiszállt, Eszterre pillantott.
– Gyere.
Eszter karjába vette Lillát, és követte őket. A februári szél élesen csípte az arcát, a hideg a kabát alá is befészkelte magát. A hó ropogott a lábuk alatt, ahogy a ház felé siettek.
Márk kinyitotta az ajtót, és belépett. Odabent dermesztő levegő fogadta őket.
A házat hónapok óta nem fűtötték. Szinte ugyanaz a hőmérséklet uralkodott bent, mint odakint – talán csak annyi különbséggel, hogy nem fújt a szél.
Eszter lehelete fehér páraként gomolygott előtte. Lilla sírni kezdett.
– Anya, fázom…
– Tudom, kincsem. Mindjárt meleg lesz – próbálta nyugtatni, bár maga sem hitte el.
A cserépkályhához lépett. Üres volt. Körbenézett a szobában: sem a sarokban, sem a fal mellett nem látott egyetlen hasábot sem.
– Nincs itt tűzifa – fordult Márk felé. – Mivel fogunk fűteni?
Nóra már az ajtóban állt.
– Maradjatok itt egy kicsit. Nem tart soká.
– De a gyerek meg fog fagyni! Két és fél éves! Megbetegszik!
– Nem lesz semmi baja – vágta rá az anyós. – Sietünk.
Az ajtó becsukódott mögöttük. Egy pillanattal később kívülről kattanás hallatszott.
Eszter azonnal odarohant, rángatta a kilincset. Hiába.
– Márk! – kiáltotta, ököllel verte az ajtót. – Nyisd ki! Itt jéghideg van!
Nem jött válasz. Csak az indítómotor zaja hallatszott, majd a kerekek alatt csikorgó hó hangja. A motor moraja egyre távolodott, végül teljesen elhalt.
Ott hagyták őket.
Eszter hitetlenkedve állt a zárt ajtó előtt. A férje bezárta őt és a kislányát egy fűtetlen házba a tél közepén. Nem hagyott fát, ételt, vizet. Azt sem mondta meg, mikor jön vissza – vagy hogy egyáltalán visszajön-e.
Lilla keservesen sírt. Eszter erőt vett magán.
Először meleg ruhát keresett. A szekrény mélyén talált egy vastag, régi paplant. Beletekerte a kislányt, leültette a kanapéra, majd tovább kutatott. A kamrában még egy pokrócra bukkant, azt magára terítette, mintha köpeny volna.
Elővette a telefonját. Nincs hálózat.
Az ablakhoz lépett, magasba emelte a készüléket. Továbbra sem jelent meg egyetlen jelzés sem.
Visszaült Lilla mellé, és szorosan átölelte a takarón keresztül. A kislány reszketve bújt hozzá.
– Anya, félek…
– Ne félj, szívem. Apa mindjárt jön – suttogta.
De saját szavai üresen kongtak benne. Semmiben sem volt már biztos.
Két óra telt el. Eszter a perceket számolta, miközben Lillát magához szorítva ült a kanapén. A kislány végül elbóbiskolt a kimerültségtől és a hidegtől. Arcáról eltűnt a szín, ajkai enyhén kékes árnyalatot kaptak.
Eszter még szorosabban burkolta be, testével próbálta melegíteni.
Odakint mínusz tíz fok lehetett. Bent talán nulla körül. Ha tovább hűl a levegő, Lilla könnyen tüdőgyulladást kaphat… vagy rosszabbat. A gondolatot is igyekezett elhessegetni.
Aztán motorzúgás ütötte meg a fülét.
Az autó megállt a ház előtt. Ajtók csapódtak. Hangok a hóban.
A zár kattanása után kivágódott az ajtó. Márk lépett be elsőként.
Mögötte egy fiatal férfi állt télikabátban, sapkában. Amikor levette a fejfedőt, Eszter azonnal felismerte.
Gergő.
Az egykori évfolyamtárs ugyanazzal a zavart értetlenséggel nézett rá, mint amilyen az ő arcán is tükröződött.
– Eszter? – kérdezte döbbenten. – Mit keresel itt? És miért ilyen hideg van?
Márk közéjük állt.
– Tehát tényleg ismeritek egymást.
– Hát persze – felelte Gergő. – Együtt jártunk egyetemre. De fogalmam sincs, miért hoztál ide. Azt mondtad, sürgős munkaügy, alá kell írni valami papírt.
Nóra becsukta maga mögött az ajtót, karba font kézzel támaszkodott neki.
Márk tekintete ide-oda járt Gergő és Eszter között.
– Sejtettem – mondta halkan, de élesen. – Már az elejétől fogva sejtettem.