Eszter elfordította a kulcsot a zárban, majd belépett a lakásba. Már az előszobában meghallotta Lilla kétségbeesett sírását.
Ahogy beljebb lépett, a kezéből kicsúszott a táska, benne a dolgozatfüzetekkel, és tompán a földre esett.
A nappali közepén a kislánya ült a parkettán. Körülötte szétszórva hevertek a komódból kirángatott holmik: pulóverek, fehérneműk, iratok és mindenféle papírok. Márk térden állt az alsó fiók előtt, és egyenként húzta ki a benne lévő dolgokat. Nóra az asztalnál egy fényképkupacot nézegetett, némelyiket külön rakva félre.
Lilla nem most kezdett el sírni — ezt Eszter abból tudta, ahogyan a gyerek levegő után kapkodott két zokogás között. Így sírnak a kicsik, amikor már régóta hívják az anyjukat, de lassan feladják a reményt, hogy valaki meghallja őket.
Eszter odarohant hozzá. Felemelte a lányát, magához szorította, és gyengéden simogatni kezdte a hátát. Lilla nedves ujjakkal belemarkolt a kabátjába, arcát az anyja gallérjába fúrta.
– Semmi baj, kincsem, itt vagyok. Anya itt van.
Aztán a férjére nézett.
– Mi folyik itt? Mit csináltok?
Márk lassan felegyenesedett, és szembefordult vele. Eszter négy év házasság alatt hozzászokott a férfi ingerültségéhez, a csendes nehezteléséhez, a sötét pillantásokhoz, amikor valami nem az elképzelése szerint alakult.
De most mintha nem is ugyanaz az ember állt volna előtte. Az állkapcsa megfeszült, ajkai elsápadtak, a szemében pedig jeges indulat ült.
Eszter önkéntelenül hátrébb lépett. Lilla megérezte az anyja bizonytalanságát, és még hangosabban sírt.
– Ki az? – kérdezte Márk.
– Kicsoda? Miről beszélsz?
– Az, akitől a gyereked van.
Eszter ösztönösen még szorosabban ölelte magához Lillát. Fogalma sem volt, mire céloz a férje. Próbált értelmet találni a szavaiban, de nem sikerült.
– Márk, nem értem. Mivel vádolsz?
– Ne játsszd meg magad.
Nóra letette a fényképeket, odalépett a fiához, és a vállára tette a kezét. Amikor Eszterre nézett, nem látszott rajta sem döbbenet, sem részvét. Csak higgadt, már-már elégedett bizonyosság, mintha régóta erre a pillanatra várt volna.
– Ne vesztegesd rá az időt – mondta szárazon. – Gyere, majd útközben megbeszéljük.
Odalépett Eszterhez, és megragadta a karját. Eszter el akarta húzni, de az asszony szorítása csak erősödött.
– Hová visztek? Mi történik?
– Az előszobába. Öltözz fel, és öltöztesd fel a gyereket is. Nincs időnk.
– De legalább mondjátok meg…
– Később. Most indulunk.
Eszter kétségbeesetten a férjére nézett. Márk hallgatott. Nem magyarázkodott, nem próbálta csillapítani a helyzetet, és az anyját sem állította meg. Csak figyelt, mintha már döntött volna.
Eszterben felmerült, hogy kiabálni kezd, vagy követeli az igazságot. De Lilla a karjában remegett, Márk tekintete pedig olyan volt, mintha bűntetten érte volna. Abból a nézésből tudta, hogy most nem hallgatná meg. Valami történt, amíg ő távol volt, és a férje már ítéletet hozott.
Reszkető kézzel adta rá a kislányra az overallt. Az ujjai ügyetlenül botladoztak a cipzáron. Lilla már nem sírt, csak nagy, riadt szemekkel figyelte az anyját. Eszter erőt vett magán, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Minden rendben, szívem. Csak megyünk egyet autózni.
Felvette a saját kabátját is. Nóra már nyitva tartotta a bejárati ajtót, és a lépcsőházban várakozott. Márk bezárta mögöttük a lakást.
Lementek az udvarra. A ház előtt Nóra autója állt. Márk kinyitotta a hátsó ajtót. Eszter beszállt, Lillát az ölébe ültette. Nóra melléjük telepedett, Márk pedig a volán mögé ült.
Az autó elindult.
Eszter az ablakon át figyelte a jól ismert utcákat Debrecenben, és próbálta összerakni a történteket. A napja teljesen hétköznapian indult.
Hétkor kelt, reggelit készített, megetette Lillát. Márk munkába indult, indulás előtt megpuszilta a kislányt, Eszternek pedig csak biccentett.
Délelőtt tíz körül Nóra telefonált, hogy délután átugrik, hoz néhány dolgot a boltból. Semmi szokatlan nem volt ebben.
Kettőkor Eszter átvitte Lillát az anyóshoz, majd elment korrepetálni. Fél éve vállalt magántanítványokat magyar nyelvből. A diákok vagy hozzá jártak, vagy online tanultak vele. Aznap személyes órája lett volna egy nyolcadikos fiúval, de a fiú édesanyja lemondta: a gyerek megbetegedett. Eszter ezért úgy döntött, korábban hazamegy, és elhozza Lillát.
Amikor megérkezett, meglátta Nóra autóját a ház előtt. Tehát már visszajöttek.
Felment, kinyitotta az ajtót – és az a jelenet fogadta, amely most is a szeme előtt lebegett.
Most az autó hátsó ülésén ült, a lányát szorítva, és nem értette, hogyan juthatott eszébe Márknak a hűtlenség vádja. A négy év alatt egyszer sem adott okot féltékenységre.
Alig tartotta a kapcsolatot bárkivel a tanítványain és a szüleiken kívül. Nem voltak közeli barátai Debrecenben. Ritkán mozdult ki Lilla nélkül.
Az autó felhajtott a főútra, és a város határa felé tartott. Eszter hamar rájött, merre mennek.
Márk szüleinek hétvégi háza Vác közelében, egy kertvárosi üdülőövezetben. Nyáron néhányszor kimentek, sütögettek, sétáltak az erdőben.
Télen azonban senki sem lakta. November óta nem fűtötték.
Lilla csendben simult hozzá. Már nem zokogott, de az apró teste feszült volt. Nem értette, mi zajlik körülötte, mégis megérezte, hogy valami nincs rendben.
Eszter próbálta elkapni Márk tekintetét a visszapillantó tükörben, de a férfi makacsul az utat figyelte.
– Márk, kérlek, mondd el, mivel vádolsz – szólalt meg halkan. – Nem tudom, mit képzelsz rólam.
Semmi válasz.
– Soha nem csaltalak meg. Te is tudod, hogy ez képtelenség. Állandóan otthon vagyok a gyerekkel. Hová mehettem volna?
Nóra gúnyosan felhorkant.
– Manapság nem kell sehova menni, drágám. Ott az internet.
– Ezt hogy érted?
– A képeidre gondolok. Azokra a fotókra, amelyeken azzal a fiúval…